2009. febr. 28.

Monarchia vagy köztársaság?

Írta: Habsburg Ottó (*).

Elérkeztünk most az Állam alaki aspektusának - monarchia versus köztársaság - kérdéséhez, amely többnyire sokkal inkább emocionális, mint racionális nézőpontból kerül megvitatásra. A vita ad hominem [érzelmi alapokon, egyes személyekre vonatkozóan - a ford. megj.] zajlik. A királyi trónok néhány méltóság és tekintély nélküli birtokosát felsorolják, majd őket állítják be a monarchia példáiként. Azonban a monarchia védelmezői sem különbek. Korrupt hivatásos politikusokra mutogatnak, akikből épp elegendő akad, és azt állítják, ez a republikánus alkotmány szükségszerű következménye. Egyik sem átgondolt, észokokon nyugvó érvelés. Voltak jó és rossz monarchiák - miként jó köztársaságok is (mint Svájc), illetve olyanok, amelyek messze nem méltóak ugyanerre a minősítésre.

Mindent egybevetve ugyanis minden egyes emberi intézménynek megvan a jó és rossz oldala. Amíg ezt a világot emberek lakják és nem angyalok, bűnök és hibák továbbra is elő fognak fordulni... A republikánusok előszeretettel állítják, hogy a monarchikus kormányzati rendszer az arisztokrácia uralmát jelenti. A monarchisták ezzel szemben rámutatnak a jelenlegi köztársaságok gazdasági nehézségeire, az adóterhekre, illetve az állam beavatkozására a magánéletbe, összevetve mindezt az 1914 előtti monarchiák szabadságával és gazdasági jólétével. Egyik érvelés sem meggyőző. Azt a régi propagandista trükköt alkalmazzák, hogy teljesen különböző okokból származó következményeket hasonlítanak össze. Aki őszinte és becsületes, a jelenlegi monarchiákat veti egybe a mai köztársaságokkal. Ekkor nyilvánvalóvá válik, hogy a születési arisztokrácia egyáltalán nincs jelen nagyobb arányban vezető pozíciókban a monarchiákban, mint a köztársaságokban, és hogy minden állam, legyen bármilyen a kormányzati formája, egyaránt érintve van napjaink súlyos problémáiban.

A köztársaságpártiak emellett gyakran állnak elő azzal, hogy a monarchia a múlt kormányzati formája, míg a republikanizmus a jövőé. Egészen csekély történelmi ismeret is elegendő eme állítás megcáfolására. Mindkét forma létezik már a legkorábbi idők óta (jóllehet a monarchikus korszakok rendszerint jelentősen tovább tartottak, mint a köztársaságiak). Mindenesetre félrevezető egy intézményt, amely már az ókori Görögországban, Rómában és Karthágóban is megtalálható, a jövő kormányzati formájának nevezni.

Bármely objektív vitában egyébként a megfelelő helyre kell besorolnunk ezt a kérdést értékeink hierarchiájában. Nem véletlen, hogy a kormányzat "formájáról" beszélünk. Nagy különbség van az Állam "formája" és "tartalma" - avagy célja, rendeltetése - között. Utóbbi a raison d'etre, az állam létének lényegi oka és lelke, míg az előbbi egy élőlény testi alakjának felel meg. Az egyik természetesen nem létezhet a másik nélkül, de az értékek egészséges hierarchiájában a lélek magasabb rangú, mint a test.

Az Állam alapvető rendeltetése, "tartalma" a természetjogban nyugszik. Az Állam nem öncél; az állampolgárok érdekében létezik. Következésképpen tehát nem minden jog forrása (amely állítás még mindig túl széles körben elfogadott) és nem mindenható. Hatalmának állampolgárainak jogai szabnak határt. Csak azokon a területeken cselekedhet szabadon, amelyek kívül esnek az állampolgárok szabad kezdeményezésein. Az Állam így minden időkben a természetjog szolgája.

Feladata gyakorlati érvényt szerezni ennek a törvénynek; semmi több.
Ha az Állam küldetése a természetjog gyakorlati megvalósítása, a kormányzat formája egy olyan módszer, amely révén a közösség megkísérli elérni ezt a célt. Szintén nem öncél, s ez meg is magyarázza ennek a teljes kérdéskörnek a viszonylag alárendelt fontosságát. Kétségtelenül komoly jelentősége van a helyes eszközök megválasztásának, mivel ez a választás határozza meg, hogy a cél megvalósítható-e vagy sem. Ám ami a politikai életben állandó, az egyedül a természetjog. Az eme jog megvalósítására tett gyakorlati erőfeszítések során mindig figyelembe kell venni a pillanatnyi feltételeket. Egy minden körülmények között örökösen érvényes kormányzati formáról beszélni a tudatlanság és elbizakodottság jele.

Innen nézve már talán érthető, hogy hiábavaló megpróbálni megszabni - többnyire téves filozófiai premisszákból kiindulva - egyik vagy másik kormányzati forma objektív értékét. A vita csak akkor válik gyümölcsözővé, ha szem előtt tartjuk azt a célt, amelynek minden ilyen forma a szolgálatára rendeltetett. Következésképpen nem az a vizsgálandó kérdés, hogy milyen értéket tulajdonítunk a monarchiáknak és köztársaságoknak. Azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy melyik forma kínálja a legjobb esélyeket a természetjog védelmére a jelenlegi körülmények között?

Ha ezt a kérdést tisztáztuk, továbbléphetünk két másik problémára, amelyeket bevonnak ebbe a vitába és a kialakult légkört megmérgezéssel fenyegetik. Állandó polémia zajlik a monarchizmus, a republikanizmus és a demokrácia közötti viszonyokról. Itt ismét korunk, a propaganda és a szlogenek korának zavaros gondolkodásmódjára jellemző sajátosságokkal találjuk szembe magunkat. A demokrácia fogalma végtelenül rugalmassá és tággá vált. Oroszországban összeegyeztethető a tömeges kivégzésekkel, a titkosrendőrséggel és a munkatáborokkal. Amerikában viszont - és alkalmanként Európában is - gyakran még a politológusok is képtelenek különbséget tenni a köztársasági felfogás és a demokrácia között. Továbbá mindkét kifejezést olyan fogalmak és jellemzők megnevezésére alkalmazzák, amelyek a politika síkján túl a közgazdaság vagy a szociológia területéhez is hozzátartoznak. Tehát világosan meg kell határozni, hogy - általánosságban szólva - a demokrácia az emberek közreműködési jogát jelenti saját fejlődésük és jövőjük irányának meghatározásában.



Ha elfogadjuk ezt a definíciót, láthatjuk, hogy a két klasszikus kormányzati forma egyike sincs természeténél fogva összekapcsolva a demokráciával. A demokrácia mindkét forma alatt működhet, amint elő is fordul tekintélyelvű köztársaságokban éppúgy, mint monarchiákban. A monarchisták valójában gyakran hangoztatják, hogy a demokrácia jobban működik egy királyságban, mint egy köztársaságban. Ha napjaink Európáját vesszük szemügyre, bizonyosan van némi igazság ebben a tételben, noha érvényessége időben és térben korlátozott lehet. Ugyanakkor szükséges kihangsúlyozni, hogy a hagyományaikban erősen gyökerező kis államokban, például Svájcban, a demokrácia és a republikanizmus képes sikeresen együtt létezni.

Még ennél is hevesebb vitákat kelt a monarchizmus és a szocializmus, illetve a republikanizmus és a szocializmus kérdése. Ennek oka, hogy a német nyelvet beszélő országokban a hivatalos szocialista pártok nagy többsége szemléletmódját tekintve republikánus. Ebből következik a szűk látókörű és műveletlen elmékben az a hiedelem, hogy a szocializmus és a monarchizmus összeférhetetlenek. Ez a meggyőződés egy alapvető tévedésnek tulajdonítható. A szocializmus - legalábbis mai formájában - lényegében egy gazdasági és társadalmi program. Semmi köze a kormányzat formájához. Némely szocialista pártok republikanizmusa nem a meglévő programjaikból fakad, hanem vezetőik személyes meggyőződésének tudható be. Ezt mutatja az a tény, hogy a valóban erős európai szocialista pártok többsége nem republikánus, hanem monarchista. Ez a helyzet Nagy-Britanniában, Skandináviában és Hollandiában is. Ezekben az országokban nem csupán kitűnő a kapcsolat a Korona és a szocialisták között, hanem az a benyomásunk támad, hogy a királyság jobb táptalaja a munkásosztály pártjainak, mint egy köztársaság. Mindenesetre a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a szocializmus tovább marad hatalmon egy királyságban, mint egy köztársaságban. A Brit Munkáspárt egyik kimagasló vezetője ezt a Korona mérséklő és egyensúlyteremtő hatásával magyarázta, amely lehetővé tette a szocialisták számára, hogy programjukat lassabban, ésszerűbben, és ily módon sokkal sikeresebben vigyék végig. Ugyanakkor a pártok felett álló uralkodó elégséges biztosítékot nyújtott az ellenzék számára, így annak nem kellett szigorú óvintézkedésekhez folyamodnia hatalma visszaszerzése érdekében. Sokkal nyugodtabban figyelhette a fejlesztéseket.

Akár igaz, akár nem, a tények azonban azt bizonyítják, hogy indokolatlan mesterséges választóvonalat húzni a monarchizmus és a szocializmus, vagy a monarchizmus és a klasszikus demokrácia közé. Ugyanez vonatkozik a republikanizmusra is. Még valamit meg kell említenem. Gyakorta összetévesztik, különösen azok, akik nem járatosak az államtudományban, a monarchiát, mint kormányzati formát, és az egyik vagy másik királyi dinasztiát; vagyis a monarchizmust és a legitimizmust.

A legitimizmus egy sajátos kötődés egy személyhez vagy egy dinasztiához, valami, amit aligha lehet ésszerű és objektív szavakkal megvitatni. Egy-egy szubjektív érzés kérdése, és ily módon csupán ad hominem érvekkel védhető vagy támadható. Jelen probléma bármiféle racionális tárgyalásához világos különbségtételre van szükség a monarchizmus és a dinasztikus legitimizmus között. Az Állam kormányzati formájának kérdése egy politikai probléma. Ezt tehát attól a családtól vagy személytől függetlenül kell megvitatni, aki az Állam élén áll vagy állt. Még a monarchiákban is előfordulnak dinasztikus változások. Mindenesetre egy intézmény sokkal fontosabb, mint képviselői; utóbbi halandó, míg az előbbi, a történelem nyelvén szólva, halhatatlan.

Egy kormányzati formát úgy vizsgálni, hogy csupán a jelenlegi képviselőit vesszük szemügyre, groteszk eredményekhez vezet. Ebben az esetben a köztársaságokat sem politikai alapokon kellene megítélni, hanem az elnökeik jellemvonásai alapján. Ez természetesen a méltánytalanság netovábbját jelentené.

Hozzá kell még tennem, hogy a republikánus Európában a monarchizmus élharcosai között viszonylag kevés a legitimista. XIII. Alfonz spanyol király egyszer megjegyezte, hogy a legitimizmus nem képes túlélni egy generációt. Ott van értéke, ahol létezik egy erősen megalapozott, tradicionális kormányzati forma, amellyel az állampolgárok többsége elégedett. De ez a fajta legitimizmus a köztársaságokban éppúgy megtalálható, mint a monarchiákban. Beszélhetünk republikánus legitimizmusról Svájcban és az Egyesült Államokban, csakúgy, mint monarchista legitimizmusról Nagy-Britanniában és Hollandiában. Európa legtöbb országában természetesen olyan mély változások történtek az évszázadok folyamán, hogy sokkal ritkábban bukkan fel a legitimizmus. Ilyen feltételek között különösen veszélyes emocionális érveléshez folyamodni.

Most vagyunk abban a helyzetben, hogy definiálhatjuk, mit is értünk monarchia és köztársaság alatt. A monarchia egy kormányzati forma, amelyben az Állam fejét nem választják, és aki hivatalát magasabb törvényre alapozza, azon a jogcímen, hogy hatalma transzcendens forrásból fakad. Egy köztársaságban az Állam legfőbb méltóságát választják, ebből fakadóan hatalmát megválasztóitól eredezteti, azaz attól a csoporttól, aki megszavazták őt.
Félretéve a pusztán emocionális megfontolásokat, jó érvekkel szolgálhatunk mindkét alapvető kormányzati forma mellett. A legfontosabb érvek a republikanizmus javára a következőkben foglalhatók össze: Először is, a köztársaságok, néhány kivétellel mind szekuláris, világi államok. Nincs szükségük rá, hogy Istenre hivatkozzanak tekintélyük és hatalmuk igazolásához. Szuverenitásukat, a tekintélyen alapuló hatalmuk forrását a néptól eredeztetik. A mi korunkban, amely egyre növekvő mértékben elfordul a vallásos felfogásoktól, vagy legfeljebb a metafizika birodalmán belül hivatkozik rájuk, a szekuláris alkotmánykoncepciók és a kormányzás szekuláris formája sokkal könnyebben elfogadhatóak, mint egy olyan forma, amely utolsó mentsvárként a teokratikus eszmékben gyökerezik. Ennél fogva egy köztársaság sokkal könnyebben teszi magáévá az Emberi Jogok szekuláris formáját. Úgy tűnik, a kormányzás ezen formájának előnye abban rejlik, hogy szorosabb kapcsolatban áll korunk szellemiségével, és így a lakosság nagyobb tömegeivel.

Emellett az Állam fejének megválasztása nem csupán véletlenszerűen a születéstől függ, hanem az emberek vagy egy elit akaratán. Az elnök hivatali ideje korlátozott. Elmozdítható, és ha nem elég rátermett, könnyedén pótolható. Ő maga is hétköznapi állampolgár, közelebbi kapcsolatban áll a valódi élettel. Továbbá remélhető, hogy a jobb oktatás révén a tömegek egyre inkább képesek lesznek a megfelelő embert kiválasztására. Egy monarchiában viszont, ha egy rossz uralkodó egyszer a trónra került, szinte lehetetlen elmozdítani őt a teljes rezsim megdöntése nélkül. Végezetül azt állítják, hogy az a tény, hogy - legalábbis elméletileg - bármelyik polgár elnök lehet, ösztönzi a politikai felelősségvállalást és segíti a lakosságot a politikai érettség megszerzésében. Egy monarchia partiarchiás karaktere ezzel szemben arra készteti az állampolgárokat, hogy uralkodójukban megbízva rá támaszkodjanak, áthelyezve minden politikai felelősséget a vállaira.

A monarchia védelmében a következő érvek hozhatóak fel: A tapasztalat azt mutatja, hogy a királyok többnyire jobban, nem pedig rosszabbul uralkodnak az elnököknél. Ennek igen praktikus magyarázata van. Egy király a saját hivatalára született. Ebben nőtt fel. Ő, a szó legvalódibb értelmében, egy "profi", az államvezetés művészetének szakértője. Az élet minden területén a tökéletesen képzett szakembert többre becsülik, mint egy amatőrt, legyen az bármilyen ragyogó elme is. Különösen egy nehéz, roppant gyakorlatias tárgyban - és mi lenne bonyolultabb a modern Államnál? - a tudás és a tapasztalat többet nyom a latban a puszta éleselméjűségnél. Annak veszélye természetesen fennáll, hogy alkalmatlan személy örökli a trónt. De egy Hitlert nem választottak-e meg vezetőnek, és egy Warren Harding (**) -ot elnöknek? A középkor klasszikus monarchiáiban szinte mindig lehetséges volt egy nem rátermett trónörököst egy megfelelőbbel helyettesíteni. Csupán a monarchia hanyatlásának idején, Versailles elegáns zsarnokságának korában hagytak fel ezzel a helyesbítő szokással. Semmi sem helyénvalóbb dolog egy modern monarchiában, mint egy olyan döntőbíróság, amely szükség esetén beleszólhat a trón öröklésének sorrendjébe.



Sokkal fontosabb azonban a király "professzionális" kvalifikációinál az a tény, hogy nem kötődik egyik párthoz sem. Nem a szavazók zömének vagy befolyásos érdekek támogatásának köszönheti pozícióját. Egy elnök viszont mindig lekötelezettje valakinek. A választások költségesek és fáradságos küzdelmet jelentenek. A pénz hatalma és a nagy tömegszervezetek mindig éreztetik hatásukat. Ezek segítsége nélkül szinte lehetetlen államfővé válni egy köztársaságban. Az efféle támogatásokat azonban nem adják ingyen. Az Államfő továbbra is függeni fog azoktól, akik a nyeregbe segítették. Ebből következik, hogy az elnök többnyire nem az egész nép elnöke, hanem csak azoké a csoportoké, akik elősegítették hivatalba jutását. Ily módon a politikai pártok vagy gazdasági érdekcsoportok átvehetik a legmagasabb vezető pozíciókat az Államban, amely többé már nem az egész néphez tartozik, hanem ideiglenesen vagy tartósan az állampolgárok egyik vagy másik csoportjának kiváltságos birtokává lesz. Ebből fakadóan fennáll az a veszély, hogy a köztársaság megszűnik minden állampolgár jogainak védelmezője lenni. Ez, ahogy azt a monarchisták hangsúlyozzák, napjainkban különösképpen veszélyes. Manapság ugyanis az egyének és a kisebbségi csoportok nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint valaha. A pénzügyi-hatalmi tömörülések és az óriási, befolyásos szervezetek gyakorlatilag mindenhol a "kisembert" fenyegetik. Egy demokráciában különösen nehéz az utóbbinak a hangját hallatnia, mivel a lakosság eme szekciója nem könnyen mozgósítható és megszervezhető, gazdasági jelentőséggel pedig nem bír. Ha az Állam legfelsőbb csúcsa is a politikai pártok kezébe kerül, nem lesz senki, akihez a gyengék segítségért folyamodhatnának. Egy monarchikus uralkodó viszont - azt állítják - független, és minden állampolgárért egyaránt felelős. Kezeit nem kötik meg a hatalmasok, és képes megvédeni a gyengék jogait is. Különösen a mély gazdasági és társadalmi átalakulások korában van kiemelten nagy jelentősége annak, hogy az Államfő a pártok felett álljon...

Végül, a Korona hozzásegíti a politikai életet ahhoz a stabilitáshoz, amely nélkül semmilyen nagyobb probléma nem oldható meg. Egy köztársaságban hiányzik ez a szilárd alap. Bárki van is hatalmon, pozitív eredményeket kell elérnie a lehető legrövidebb időn belül, különben nem fogják újra megválasztani. Ez rövid távú politikai célkitűzésekhez vezet, melyek nem képesek sikerrel megbirkózni a világtörténelmi méretű problémákkal.



Még egy további pont is van, amelyet át kell tekintenünk, mielőtt választ adhatnánk arra a kérdésre, hogy vajon melyik kormányzati forma szolgálja a legjobban a közösséget a jövőben. Általánosságban azt lehet mondani, a demokratikus köztársaságok a törvényhozói hatalom által uralt kormányzati rendszereket képviselik, míg a tekintélyelvű rendszerekben a végrehajtói hatalom dominál. A bírói hatalom már régóta elveszítette primátusát, amint azt korábban bemutattuk. Legkorábbi kifejeződését a keresztény királyságokban lelhetjük fel. Gyakran elfelejtik, hogy az igazi uralkodó mindig a jog és az igazság védelmezője volt. A legősibb uralkodók - a Szentírás királyai - a bírák közül kerültek ki. Szent Lajos francia király az igazságszolgáltatást tekintette legnemesebb feladatának. Ugyanezt az elvet fedezhetjük fel a sok német "palotagróf" esetében is, ugyanis a palatinus (***) a király-császár küldötteként szintén a jog és az igazság őrzője volt. A nagy középkori monarchiák története tanúsítja, hogy a király törvényhozói hatalmát - még az olyan hatalmas királyokét is, mint V. Károly - keményen korlátok közé szorította a helyi önrendelkezési jog. Ugyanez igaz az uralkodó végrehajtói funkciójára is. Elsősorban nem törvényhozó vagy legfelsőbb végrehajtó volt, hanem bíró. Minden más funkció ehhez képest alárendelt szerepet játszott, és csak a szükséges mértékben élt velük, hogy igazságszolgáltatói funkcióját hatékonyabban fejthesse ki.

Ennek az intézményi elrendezésnek az oka világos. A bírónak kell értelmeznie a jog és az igazság jelentését, és hogy ezt megtehesse, függetlennek kell lennie. Elengedhetetlen, hogy ne legyen lekötelezettje senkinek sem azért, mert ebbe a pozícióba, ebbe a hatáskörbe került. Legalább a legfőbb bíró esetében ennek így kell lennie. Ez csakis egy monarchiában lehetséges. Egy köztársaságban ugyanis még a jog legmagasabb rangú őre is más forrásból kapja pozícióját, amelynek felelősséggel tartozik és amelytől bizonyos mértékig továbbra is függeni fog. Ez nem igazán kielégítő helyzet. A legfontosabb feladata ugyanis nem az, hogy ítéletet hozzon aktuális jogi vitákban, hanem hogy őrt álljon az Állam rendeltetése és a természetjog felett. A legfelsőbb bíró feladata mindenekfelett annak szemmel tartása, hogy valamennyi törvény az Állam alapelveivel, azaz a természetjoggal összhangban legyen. Az uralkodó vétójoga a parlament által elfogadott törvényekre vonatkozóan ennek az ősi funkciónak a maradványa.
Az Állam jövőbeni formája valami teljesen új lesz, valami olyan, amely megjeleníti az örökérvényű alapelveket a jövőnek megfelelő alakban, a múlt hibái nélkül. A királyi funkció öröklődő jellegének igazolását nem csupán a trón örökösének "professzionális" felnevelésében találhatjuk meg. Nem is pusztán a politikai hierarchia csúcsán fennmaradó folytonosság kérdése ez, noha egy ilyen folytonosság igen kívánatos, ha generációkon átívelő tervezésről van szó. Legmélyebb igazolása abban a tényben rejlik, hogy az örökletes uralkodó rangját és tisztségét nem egyik vagy másik társadalmi csoportnak köszönheti, hanem egyedül Isten akaratának. Ez a valódi jelentése annak a gyakran félreértett kifejezésnek, hogy "Isten kegyelméből", amely mindig szolgálatot és feladatot fejez ki. Tévedés volna egy Isten kegyelméből uralkodó király részéről, ha kivételes lénynek tekintené magát. Éppen ellenkezőleg, "Isten kegyelme" mindig arra kell emlékeztesse őt, hogy nem saját érdemeinek köszönheti pozícióját, hanem hogy az igazság szolgálatában szakadatlan fáradozással kell bizonyítania alkalmasságát.

Miközben tehát sok minden szól az Állam legfőbb rangjának örökletes átadása mellett, létezik egy súlyos hátránya is, amelyet már említettünk. Ha az öröklés automatikusan megy végbe, fennáll annak a lehetősége, hogy a trónt egy alkalmatlan személy foglalja el. Ez a monarchikus rendszer legnagyobb veszélye. Másrészt ez a veszély csak azóta áll fenn, mióta létrejött Versailles rugalmatlan legitimizmusa, és a klasszikus monarchiákban valamilyen formában jelen lévő biztosítékok, óvintézkedések eltűntek. A jövőbeni monarchikus alkotmányok esetében szükséges tehát ilyesfajta biztosítékok beépítése is. Hiba volna átruházni ezt a feladatot politikai testületekre, ugyanis ezzel kitárnánk az ajtót a magánérdekek előtt. A döntést egy bírói testületre kellene bízni. A király, mint az Állam legfelsőbb alkotmánybírája, nem gyakorolhatja hatáskörét légüres térben. Segítségére kell, hogy legyen egy olyan szerv, amely a legfőbb bírói hatalmat testesíti meg, s amelynek ő áll az élén. Ennek a testületnek kell kimondania, hogy egy törvény vagy szabályozás alkotmányos, azaz az Állam céljaival összhangban álló-e. Ha az uralkodó elhalálozik, a többi bíró továbbra is hivatalban marad. Az ő kötelességük állást foglalni a trón várományosának rátermettségével kapcsolatban, és amennyiben szükséges, helyébe léptetni az örökösödési sorrendben utána következő jelöltet.

Az Államfő tevékenysége kétségtelenül nem korlátozódhat pusztán a jog területére, mivel meghaladja azt. Ő felügyeli a végrehajtói hatalmat is, ugyanis az ő kötelessége szemmel tartani azt is, hogy az igazságszolgáltatás során hozott döntések a gyakorlatban is megvalósuljanak. Mindazonáltal ezek a feladatok csak másodrendű jelentőséggel bírnak. Egy huszadik századi király az igazságszolgáltatás feladatkörében találja meg elsőleges igazolását.

+++

Habsburg Ottó főherceg (sz. 1912) az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó trónörököse, a Habsburg-Lothringen-ház jelenlegi feje, így Ausztria és Magyarország trónjainak várományosa. Több könyvet és számos tanulmányt írt, melyek európai és amerikai tudományos folyóiratokban jelentek meg; a Leuveni Egyetemen doktori fokozatot szerzett filozófiából. Egyik fő érdeklődési területe a Pán-Európa eszme, számtalan előadást és publikációt szentelt a kontinentális egység szükségességének. The Social Order of Tomorrow (London: Oswald Wolff, 1958) című könyvében azt igyekszik bizonyítani, hogy a monarchiának napjainkban is, sőt, sokkal inkább, mint valaha, helye van a modern világban. A fenti részlet az "Állam a huszadik században" című fejezetből származik, melyben a monarchikus és a republikánus kormányzati formák különböző előnyeit és hátrányait mérlegeli.

Fordította: Umenhoffer István.
Lábjegyzetek: PHJ.


(*) Részlet a The Conservative Tradition in European Thought, Copyright 1970, Educational Resources Corporation kötetből. A magunk részéről nagyon örülünk neki, hogy tudomásunk szerint itt jelenik meg először magyarul a Királyi Fenség olyan írása, amely egy kicsit árnyalhatja a képet róla idehaza.

(**) Warren G. Harding az Amerikai Egyesült Államok 29. elnöke, aki engedékenysége mellett arról volt hírhedt, hogy a legnagyobb botrányok voltak az elnöksége ideje alatt. Az „amerikanizmus” vagy „izoláció” politikai programját hozzá fűzik („Előbb saját házunk táján kell tökéletes rendet teremtenünk, mielőtt kísérletet teszünk az Óvilág megszilárdításának csodájára! Nevezzék önzésnek, vagy nacionalizmusnak, ha tetszik, de én a hazafias rajongás inspirációjának nevezem, hogy először Amerikát biztosítsuk, először Amerikát szilárdítsuk meg, először Amerikát virágoztassuk fel!”).

(***) Itt a nádorról, illetve a nádori tisztségről van szó, amely a Magyar Királyságban is jelen volt Szent István király óta és a király helyettese volt gyakorlatilag. A Habsburg-Lothringen Ház ún. „palatinus ága”, a nádori ág (Sándor, József, István nádorok). A palatinus ág későbbi magyar híresebb leszármazottai; Habsburg–Toscanai József Ágost főherceg IV. Boldog Károly király homo regiusa, kormányzó, az első vitéz, a Vitézi Rend második főkapitánya, illetve a ma is élő Habsburg–Lotharingiai József Árpád főherceg, a Vitézi Rend negyedik főkapitánya.

2009. febr. 25.

A kommunizmus áldozatainak emlékére.

“A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak szermélyes boldogulása így kívánja.” Alexandr Iszajevics Szolzsenyicin
Katt a képre!

Szakralitás és spiritualitás.

Írta: Buji Ferenc.

A transzcendenciához való legitim viszonynak ősidők óta két alapformáját ismeri az ember: a szakralitást és a spiritualitást. S bár e két alapforma legitim – vagyis mindkettő összhangban van azzal, amit a transzcendencia puszta ténye megkövetel az embertől –, korántsem egyenértékűek. Értékrendbeli különbségük valójában abból fakad, hogy míg az előbbi kivétel nélkül mindenkire vonatkozó kollektív kötelezettség, addig az utóbbi egy szűk – elhivatottsága és képessége alapján meghatározható – csoport tagjai számára megnyíló individuális lehetőség. Némi túlzással tehát azt is lehetne mondani, hogy a szakralitás a transzcendenciának kvantitatív, a spiritualitás pedig kvalitatív vetülete.

A szakralitás a Lent analogikus összhangja a Fenttel, s ekképpen a Rend, a Törvény és a Rítus mindenkire vonatkozó világát jelenti. Ősidők óta ebben a szakrális rendben élt az ember, s még ha formái koronként és kultúránként nagy változatosságot mutattak is, bizonyos alapelvek mégis az egység pecsétjét ütötték e formákra. Legyen az az észak-amerikai indián kultúra, a muszlim szunna vagy a magyar paraszti vallásosság: ami mindegyiket jellemzi, az az élet leghétköznapibb elemeinek mélységes szakrális áthatottsága – azon elemeké, amelyek a modern ember számára immár egy merőben profán világot alkotnak. A szakralitás tehát "az égi rend földi mása", a fenti "leképezése", s ilyen módon mindenképpen a transzcendencia és az immanencia távolságának tudatából táplálkozik. A szakralitás alapszavai éppen ezért a pons ("híd"), a pontifex ("hídverő") és a religio ("összekötés").1 A híd ugyanis nem a közelségnek, hanem a kapcsolatnak, következésképpen a távolságnak a szimbóluma: úgy teremt kapcsolatot két pont között, hogy közben fenntartja a távolságukat. A szakrális világ rendjének – a zsidó tórának, a hindu dharmának, a kínai linek – alávetett ember a transzcendenciát tisztán transzcendenciaként élte és ragadta meg: nem ismerte a transzcendenciába való átlépést, nem ismerte önmaga transzcendálásának lehetőségét. Ha mégis tudomása volt róla, akkor azt hajlamos volt blaszfémiának és szakrilégiumnak tekinteni, mint ahogy az jól látszik egyrészt a bűnbeesés történetéből, amelyben a divináció ("olyanok lesztek, mint az istenek") kifejezetten diabolikus színezetet nyer, másrészt pedig a bábeli torony történetéből, amelyben az emberek közeledése az égi világhoz ("építsünk tornyot, melynek teteje az égig ér") Jahve drasztikus válaszlépése miatt csaknem antiteizmusként, istenellenességként jelenik meg. S ha már az imént a pons, pontifex és religio szavakat említettük, akkor itt van a minden metafizikától és spiritualitástól mentes tiszta szakralitás heroikus formájának jellegzetes példája, Róma: a Római Birodalomnak ugyanis a spiritualitást az Oracula Sibyllinától kezdve a kereszténység törvényesítéséig mindvégig importálnia kellett. A szakrális világ – legalábbis tiszta formájában – egészen egyszerűen nem is ismerte azokat az eszközöket, amelyekkel az Isten és az Ember közötti távolság csökkenthető lett volna, vagyis nem ismerte a tágabb értelemben vett aszkézist. Hozzáállása az élet javaihoz és a külső világhoz nem tagadó és elutasító volt, hanem igenlő, de egyúttal megszentelő és felemelő is. Azt, ami lent volt, elfogadta lentinek, s megelégedett azzal, hogy a Fent fényében a Lent dolgait kiemelje a puszta funkcionalitás embertelen – egyszerre állatias és gépies – világából.

Ha a szakralitás a transzcendencia transzcendenciaként való tételezése, akkor a spiritualitás a transzcendencia immanenciaként való megragadása. Ez az attitűd azonban az "immanencia" fogalmának egy másik értelmezéséhez kapcsolódik, amely szerint az immanencia nem egyszerűen a földi világot jelenti, hanem az ember legbelső valóságát, mert hiszen ez az, ami az emberhez mindennél közelebb van.2 Ez az, ami egyáltalán mindenféle távolság és közelség mérésének a kiindulópontja. Sőt, ez az origó, ez az abszolút immanens pont az egyetemes spiritualitás tanítása szerint jóval túl van az ember mentális és szenzuális képességeinek hatókörén, vagyis transzcendálja azokat – de természetesen nem centrifugális, hanem centripetális irányban. Olyannyira túl van, hogy sokkal könnyebben éri el a tárgyi világ akár távoli elemeit is, mint saját alanyi középpontját – ugyanis születésétől fogva azt szokta meg, hogy lelki képességeit a keletkezés világa felé fordítsa, s nem a lét ama "világa" felé, amelyre a folytonos változás állapotában lévő tárgyi világban sosem bukkanhat rá. Márpedig éppen az emberi lény alanyi kezdete mögött rejtőzik – annak forrásaként s egyúttal ontológiai támaszaként – az a Kezdettelen, amely univerzalitásánál fogva az összes alanyi centrum, következésképpen minden egyes lény belső, mégis transzcendens metafizikai talapzata. Istennek e paradox közelsége miatt mondhatja a tizenharmadik századi szúfí, Ibn 'Atá'-Illáh, hogy ami Istent elválasztja tőlünk, az az ő rendkívüli közelsége. Mindaddig tehát, amíg az ember a transzcendenciát kívülre helyezi, vagyis – tautologikusan fogalmazva – a transzcendenciába, s nem az immanenciába, nemcsak elválasztja magától, hanem szükségképpen megfosztja magát a közeledés minden lehetőségétől is. Egy olyan Istenhez, aki "valahol ott" van (és itt nem csak a térbeli "ott"-ról van szó), nem lehet közelebb kerülni, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy egy ilyen értelemben vett közeledésnek eo ipso nem léteznek eszközei. Mert mik is lehetnének ezek?! A Külső Isten elérhetetlen, ugyanis az ember el sem tudja képzelni, hogyan tegyen irányába lépéseket. A Belső Isten viszont elérhető, nemcsak azért, mert közel van (noha ez a közelség, mint láttuk, meglehetősen relatív), hanem azért is, mert magától értetődően adódik az az eszköz, amellyel ez megvalósítható: az aszkézis, vagyis a külső elutasítása, valamint az introverzió, vagyis a befelé fordulás. Az ember csak befelé tehet lépéseket Isten irányába.

A spiritualitás tulajdonképpen a Rend világából való kilépés, de nem lefelé (ami egyébként sem kilépés, hanem kihullás), hanem felfelé. A spiritualitás a Rend transzcendálása. Ezért a spiritualitásnak nincsen törvénye abban az értelemben, ahogy a szakralitásnak van. Aki például Indiában a spiritualitás útjára lépett – akár valamelyik jóga-ösvényt követve, akár erdei remetévé (vánaprasztha), vándorremetévé (szannjászí) vagy buddhista szerzetessé (bhikku) válva –, az fölébe került a kasztelőírásoknak (varna-dharma) és ati-varna, kasztfölötti lett (szemben a Rend alá hullott a-varnával, kasztalattival). Ahogy Keresztes Szent János írja a Kármelhegyre vezető útról szóló rajzának tetején: "Az igaz ember számára nincs törvény; ő önnönmaga törvénye."3 Ezért a spiritualitás szférájába már nem ér el a Törvény keze. Ez már a Szabadság "sztratoszférája", és például a hinduizmusban a végső célt ténylegesen is ezzel a kifejezéssel nevezték meg: móksa – megszabadulás.4 Ez nem azt jelenti, hogy a spiritualitás embere szabadon teheti mindazt, ami a szakralitás emberének tiltva van. Szó sincs erről! Az ő szabadsága éppen ellentétes a szabadossággal, vagy ha úgy tetszik, a liberalizmus értelmében vett szabadsággal: emez törvényalattiság, amaz törvényfelettiség. Nem az ember és Isten viszonyát szabályozó törvényeknek van alávetve – mint a szakralitás embere –, hanem közvetlenül magának Istennek. Mivel azonban úgy tapasztalja, hogy Isten közelebb van hozzá, mint ő saját maga, vagyis Isten sajátabb értelemben alanyi középpontja, mint önmaga, ezt a közvetlen alávetettséget nem rabságként, hanem éppen hogy szabadságként éli meg. A törvényfelettiségben megszűnik a Törvény heteronómiája, és az autonómia veszi át a helyét.

A spiritualitás tehát nemcsak a transzcendencia igenlése (mint a szakralitás esetében), hanem igenlése a transzcendálásnak is. Igenlése annak a folyamatnak, amely az immanencia és a transzcendencia közötti távolság fokozatos csökkentését eredményezi. Mert ahogy a szakralitás alapszava a "híd", úgy a spiritualitásé az "út". Ez az út azonban befelé, az individuális alanyi középpont felé és azon is túl vezet (mint láttuk, kifelé egyáltalán nem is vezet út Istenhez), mert a spiritualitás nem a "lent" és a "fent", hanem a "kint" és a "bent" kategóriáiban gondolkozik: ami a szakralitás számára lent van, az a spiritualitás számára kint, és ami a szakralitás számára fent van, az a spiritualitás számára bent. Míg a szakralitás törvénye a hagyomány világában magától értetődően mindenkire vonatkozott – és pedig vonatkozhatott mindenkire azért, mert a neki való engedelmesség semmilyen különleges képességet nem kívánt az embertől (ám mégis integrálta egy metakozmikus eredetű kozmikus rendbe) –, addig a divináció spirituális útja egy olyan teljesítmény volt, amelyre – mint bármilyen kiemelkedő teljesítményre – szükségképpen csak kevesen lehettek képesek. A szakralitás a transzcendencia minimuma volt a hagyományos világban, míg a spiritualitás a transzcendencia maximuma.

1 A religio szónak van más etimológiai magyarázata is.
2 A tárgyi világ elemeinek elérésére bizonyos értelemben csak egyfajta ek-sztászisz, "ki-állás" révén van lehetősége az embernek. Ilyen módon az ember szinte mindig az eksztázis – az önnön legbelső lényegétől való elidegenedettség – állapotában van.
3 Csak az eredeti rajzon. A magyar kiadás rajzán ez az "ortodoxizált" szövegváltozat áll: "Mert az igazság számára nincs törvény".
4 Mircea Eliade jógáról szóló monográfiájának a címe ebből a szempontból sokatmondó: A jóga: Halhatatlanság és szabadság.


(A fenti írás részlet Buji Ferencnek, az Ökotáj 39-40. számában megjelent A transzcendencia szekuláris és okkult degenerálódása című tanulmányából. Az itteni közléshez való személyes hozzájárulását ezúton is köszönjük a szerzőnek. A magunk részéről ennek a bejegyzésnek közzététele ezen a helyen nagyon is szándékos, hiszen sokszor érezzük azt, hogy a konzervatívnak, jobboldalinak vagy éppen csak radikálisnak nevezett politikai-, közéleti megnyilvánulások - egy merőben profán és absztrakt, de mégis talán találó kifejezéssel élve - "transzcencendencia-, és mindenfajta különösebb spiritualitás mentesek". Továbbra is azt gondoljuk, hogy konzervatív, és így monarchista ember nem léphet fel úgy, hogy nincsen metafizikai,- vagy éppen a "transzcendensbe oltott" világképe, hovatovább szuverén léte. Elsősorban ilyen megfontolásokból kiindúlva közöltük ezt az írást most.)

2009. febr. 21.

Köztársaságpárti volt-e Kossuth Lajos?

Az alábbiakban Kossuth Lajos két leveléből közlünk részleteiket amelyek reményeink szerint érdekes és hasznos adalékokkal szolgálhatnak annak a kérdésnek az eldöntéséhez, hogy a "Magyar Álladalom" kormányzó-elnöke köztársaságpárti volt-e, vagy sem? Meggyőződésünk, hogy az volt, és azt gondoljuk, hogy ezt a köztársaság igazi nagy támogatói is így gondolták (Szakasíts Árpád 1946-ban, 1849-et tartotta az első magyar köztársaságnak) és így gondolják ma is.

E mellett persze tisztában vagyunk azzal, hogy a magyar nemzeti emlékezetnek fontos része 1848 és 1849 is, de azt érezzük, hogy ennek a megítélése és ezzel kapcsolatos köztudatban tartása nagyon sokszor egyoldalú és erősen rányomja a bélyegét a hatvan év népuralmi rendszereinek a történelemszemlélete is. Így néha azt érezzük, hogy 1867 nem is volt, vagy 1896, csak 1849. Mindazonáltal nem gondoljuk azt sem, hogy itt volna a helye valamiféle "bosszúállásnak" vagy ehhez kapcsolódó "politikai tisztogatásnak", hiszen úgy látjuk, hogy még az 1849-esek között sem volt ritka, hogy királyhű politikát és magatartást vegyenek fel legkéősőbb 1867-ben, e mellett pedig nem olyan régen a Magyar Királyság még élő trónörököse megkoszorúzta Kossuth Lajos szobrát New Yorkban, miközben sokszor hangoztatta már, hogy az egyik kedvenc költője éppen Petőfi Sándor. Így tehát az idő meghozta a maga döntését, de ebben a döntésbe bele kell, hogy férjen egy árnyaltabb kép is. erről a korszakról és ennek a korszaknak a vezető embereiről (A leveleket kompilálta Verena, szelektálta, előszó, lábjegyzet; PHJ)

+++

Levél Albaidai őrgróf d'Orense Jose Maria (1) úrnak Madridban.
Kedves Orense!

(…)

Ne adja Isten, hogy a fenforgó válság végeldöntésénél a spanyol nemzet megfogyatkozzék azon érettség logikájában, melynek oly meggyőző bizonyitványát adá mind a határozottságban összhangzás által, melylyel a megalázó szolgaság lánczát megtöré – mind a rend és mérséklet nyugodt fensége által, melylyel győzelmét megnemesíté – mind végre a felvilágosodott szellem által, mely alig kivivott szabadságának legelső tetteit jellemzi.
A spanyol nemzet e magatartása, a milyen tiszteletre méltó, szint oly bölcs is, mert elháritott általa a külavatkozásra minden ürügyet, s békésen biztosítá magának az irigylésre méltó előjogot, hogy sorsának szabad ura s egyedüli birája lehet. Igen, de előttem világosnak látszik, hogy az ily nemesen bebizonyított érettség logikája köztársaságot követel.
A jövendő a democrátiáé.

Vannak, kik szeretik a kilátást, lehetnek olyanok, kik félnek tőle, – de nincs, és nem lehet, ki bekövetkezését elháríthassa. – Akarni: vétek isten törvénye ellen. – Megtenni, lehetetlen.
A jövendő a democratiáé. És a demokratia annyi, mint önkormányzat, – a népnek a nép általi önkormányzata. Ez pedig csak köztársaságban lehetséges. – Köztársaságon kivül legfelebb csak a kormánybani részvéthez juthat el a nép. Önkormányzathoz nem – a népnek a nép általi önkormányzata és a monarchia egymást kölcsönösen kizárják.
És valóban, ha figyelembe vesszük a természetes hatást, melynek a történelem fejlődésére okvetlenül ki kell szivárogni ama nagyfontosságu tényből, hogy az amerikai nagy köztársaság oly fényesen bizonyítá, minő életrevalóság van a democratiai elvben még a legnagyobb kiterjedésű államok kormányzatánál is, s mily hasonlíthatlan képességgel bir megfelelni a szabadság, rend, haladás és polgáriasodás minden követelményeinek, lehetetlen kétségbe vonni, hogy a monarchia napjai meg vannak számlálva.
Nemzet, mely sorsának szabad ura, miért épitené hát szervezkedésének új épületét futó homokra, melyet a történelem szele elseper? Miért kapaszkodnék anachronismusokba, miket a jövendő nem türhet meg?! Midőn egy vagy más nemzet azért küzd, hogy magát küluralom alul felszabadítsa; – vagy midőn kormányrendszerének változtatásánál külavatkozással s minden vivmányait veszélyeztethető külháboruval van fenyegetve, s a körülmények oda mutatnak, hogy az elsőt elérni, a másodikat elhárítani csak a monarchiai elv elfogadásával lehetséges, hogy ily esetekben a nemzet resignálja magát, monarchiát alakítani, az természetes és megfogható.
(…)

Itt Olaszországban nehány republikánus azért csatlakozik a monarchiához, mert azt hiszi, hogy a monarchia egyesíti Olaszországot, a köztársaság megoszlatná. E nézetet itt a jelen helyzetben érteni lehet talán, mert ha Olaszország ujjáalkotásának műve nincs is még bevégezve, annyi mégis tény, hogy a monarchiának sikerült őt egy földirati elnevezés helyzetéből állammá emelni.
De Spanyolország helyzete egészen különböző. Önöket a köztársaság fogja egyesíteni, a monarchia megoszlatná, mert akármelyik királyjelölt lenne is a győztes, annak ellenében, mindig fenmaradnának más praetendensek, s minden praetendensnek volnának pártosai, s az Önök dicső forradalma, a helyett hogy az elvek magaslatán maradva, a személyes előszeretet nyomorult kérdésévé zsugorodnék össze. A köztársaság ellenben annyi mint a spanyol nép souverainitása Spanyolországban, s e souverainitás egyszer, felállitva, kizárja a vetélytárs eszméjét; egy csapással véget vet minden combinatióknak, melyek a praetendens ellenében praetendensnek adnak elsőséget. Királyt választani Önöknek annyi mint a jövendőnek zavart, viszálkodást és katonai pronunciamentókat hagyni örökségbe, köztársaságot alapítani annyi mint békét, nyugalmat biztositani, – s lehetségessé tenni, hogy az ország azon anyagi nyomoruságból kiemelkedjék, melyet a monarchiának köszönhet s melyből monarchiával ki sem emelkedhetik, mert királyok igen drága butorok egy nemzet gazdászatában; drágák magukban is, s drágák, mert »udvar« kell nekik, és kell egy roppant állandó hadsereg, a nép jólétének e telhetetlen pióczája.
S valóban én úgy látom, hogy a monarchikus elv szószólói nem is birnak más indokot felhozni Spanyol országban, mint a multak traditióit. «
Boldog Isten! de hiszen a monarchia traditiói Spanyolországban elborzasztják az embert irtózatosságukkal! Négy százados multjának egész rettenetes történelmében nincs egyetlen lap sem, de csak egyetlen egy sincs! melyen a szabadság barátjának, az emberbarátnak szeme megnyugvással állapodhatnék meg.
Nekem úgy látszik, kedves Orense! hogy éppen Spanyolország az minden országok között, melynek a királyság iránti hajlamból gyökeresen ki kellene gyógyulva lenni traditiói által.
A népeknek megvan az a nagylelkű gyöngeségük, hogy könnyen felejtenek. De frissítse fel Ön nemzetének emlékezetét, mutassa fel Ön neki monarchiájának képét, a jellemző vonásokban, uralkodásról uralkodásra, meglátja Ön, mit fognak a spanyol szívnek sugallani a monarchia traditiói.
Hanem azt mondják Önöknek köztársaságiaknak, hogy a jövő monarchiája nem lesz hasonló a mulléhoz, mert körül lesz véve egy valódi democratikus alkotmány minden biztosítékaival.

(…)

A tény az, hogy az alkotmányos monarchia két, egymást kölcsönösen kizáró elvet akar együvé fogni. Az egyuralom elvét és a népuralom elvét. Nem lehet ezt egymással kiegyeztetni. Egyik sem válhatik valósággá, a nélkül hogy a másik illusióvá válnék. Ha az egyuralmi (monarchikus) elv kerekedik felül, a szabadság nem teljes s nem lehet biztos. Ha a népuralmi (alkotmányos) elv kerül felül, a monarchia legalább is haszontalanná válik; fényüzési czikké lesz (mint Angliában), mely igen sokba kerül; mely azonban még ájultságában is paizsul szolgál az aristocratia és udvaronczok gonosz szenvedélyeinek, természeténél fogva akadályt képez a democratikus eszmék valósitásában, s a mellett soha sem szünik meg azon veszélyessége, hogy elnyomás fegyverévé válhatik, a mint szelid vagy gyönge kezekből erőszakos vagy nagyravágyó kezekbe megyen át.

Tudom, azt vetik ellen Önöknek, hogy a köztársaságok sem menttek a nagyravágyó veszélyétől.
Ez nagy részben a nemzet jellemétől függ. Például az észak-amerikai nagy köztársaságban – ámbár annak sok tekintetben nagyon bölcs intézvényei annyiban hiányosak, hogy nagyon sok kegyosztó hatalmat (patronaget) összpontosítottak az elnök kezében, – mégis az lehetséges ugyan, hogy mulékony surlódások támadjanak a constituált hatalmak közt; – de a nagyravágyás nem lehet veszélyessé. Londonban egykor részt vettem egy vendégségben Buchanan amerikai követ társaságában, ki később a köztársaság elnöke volt. – Amerika multjáról folyt a társalgás, s egy valaki nagy magasztalásokkal szólott a nagy Washington jelleméről, mivelhogy nem hagyta magát a korona csillogása által elszédíttetni. Tudja-e Ön, mit válaszolt erre Washington jövendő örököse az elnöki székben? »Senki, úgymond, nem tisztelheti Washington emlékét jobban nálamnál; de a mi azt illeti, hogy nem vágyott koronára, ebben bizony legkisebb érdem sem volt, mert bármi magasan állott légyen is polgártársai szeretetében s nagyrabecsülésében, – legyenek Önök meggyőződve, Uraim! hogy, ha a legparányibb jelét adta volna is a monarchikus nagyravágyásnak, Washington feje a porba gördült volna, mintha csak a legaljasabb gonosztevő feje lehet volna.«
Egy ily nemzetnél a nagyravágyás nem veszélyes.
Egyébiránt köztársaságokban a nagyravágyás csak akkor válhatik veszélyessé, ha a hatalom központosítva találtatik. Ez magyarázza a franczia köztársaság bukását.
(…)

Igenis, a köztársaságoknak semmi szüksége nincs ily elnökségre. Tág decentralisatio mellett, melyre különben is a spanyol nemzet jelleme s történelme parancsolólag utal, egy végrehajtó bizottmány, évenkint a nemzetgyűlés által választva, valóságos haladás lenne a kormányzatban. Egyenes kifolyása leendvén a nemzeti souverainitás legfőbb organumának, s ennek folytonos ellenőrsége alatt működvén, ezen intézmény már eredeténél fogva a legjobb tekintélylyel birna, melyre egy kormánynak szüksége lehet, s nemcsak ment volna a nagyravágyás vagy kegyenczkedés minden veszélyeitől, hanem még az oly surlódás lehetségét is kizárná a nemzetgyűlés s a végrehajtó kormány között, mint a minőnek az Egyesült Statusokban nem rég tanui valánk.

Egyébiránt maga ezen surlódás története is bizonyságot teszen a mellett, hogy a rend és állandóság elve mennyire sajátja a köztársasági intézvényeknek. Nincs oly monarchia a világon (Angliát sem véve ki), a hol egy ily surlódás ne vezetett volna egy államcsinyre vagy forradalomra, – Éjszak-Amerikában a dolog békésen elintéztetett a választási urnánál.

E körülmény megérdemelné, hogy komolyan fontolóra vétessék Spanyolországban azok által, kik a monarchia mellett nyilatkoztak. Tegyük fel azon lehetetlenséget, hogy a felállított köztársaság nem felelne meg a nemzet várakozásainak. Szabadságban maradna mindég visszatérni a monarchiára békében, rázkódtatások nélkül, ha úgy akarná. De ha most királyt választ, s aztán úgy tapasztalja, hogy, mint a multban mindig, reményeiben újra megcsalatkozott, megszabadulhat-e tőle forradalom nélkül? Soha! Minek hát kihivni a fatumot? A forradalmak mindig fájdalmas válságok, s még midőn szükségesek is, nem mindig rögtönözhetők.

Minden tekintetben tehát igazuk van Önöknek, barátom! hogy a köztársasági zászlót kitüzték. Lobogtassák is azt erős kézzel fennen, magasan! Önökkel van a kor geniusa, – a történelem meghamisíthatlan logikája – a multak tanulsága – a jelen szüksége – nemzetük jelleme, érettsége s a haladás józan ösztöne, mely Spanyolországon át meglepő mértékben nyilatkozik, – mindez s a művelt világ rokonszenve és felvilágosodott közvéleménye hangosan intik a sokat szenvedett spanyol nemzetet, hogy ne mulassza el felhasználni a helyzet irigylésre méltó kedvezményeit.
Szivvel-lélekkel republikánus vagyok, – de azért valamint a multban fel tudtam áldozni személyes érzelmeimet hazám azon legfőbb érdekének, hogy az idegen uralom lánczát lerázza, úgy a jövendőben is hasonlót tudnék tenni, hogy ha önzéstelen honszeretet kötelességei ujra hasonlót tanácsolnának.
(…)
Igenis, a jövő a demokratiáé. A nagy amerikai köztársaság diadalmasan kiállván a rettenetes megpróbáltatás vérfürdőjét, nincs a földön hatalom, mely az ott uralkodó elvek befolyását az emberiség haladására megállíthatná. (…)
A monarchia ideje lejár – Megmutatta, hogy mire képes. Nézzen Ön maga körül, mivé tette Európát a monarchia? Egy nagy kaszárnyává, melynek feltartása kimeríti a népek szívvérét, kiapasztja csontvelejét.
Üdv hát, háromszoros üdv az európai szabadság hajnalának a Manzanares parjtain! Éljen az egyesült spanyol statusok köztársasága! Turin, 1868. deczember 6-kán. Kossuth Lajos.

+++
Martinovics Ignáccal kapcsolatban:

"Fraknói Vilmos úr »Martinovics«-a reám, megvallom, kellemetlenül hatott. Hiszen ha az valóban oly jellemü ember volt mint a minőnek Fraknói festi, azt kellene róla mondanunk, hogy a szó teljes értelmében egy haszontalan, komisz ember volt. Ily szabásu emberek nem emelkedhetnek az eszmemartyrság magaslatáig; ez psychologiai lehetetlenség; vagy ha véletlenül eszme-martyrokká erőszakoltatnak, nem halnak úgy meg, mint a miként Martinovics meghalt. – Atyám, mint fiatal ember jelen volt Martinovics dessecratiójánál Budán, s még öreg korában is meghatottan emlékezett vissza a jelenetre, mily megvetéssel mosolyodott el a halál fia, midőn »introibo ad altare Dei« szavai után reá kiáltották »non introibis« s midőn újjain a consecrationalis olaj-ledörgölési cerimonia végrehajtatott, mi méltóságteljesen mondott ennyit: »Tamen homo sum.« – Jellemtelen, komisz emberek nem tudnak így meghalni.

Én persze Martinovicsról nagyon keveset tudok. Bizalmas körben gyakran iparkodtam a beszélgetést Kazinczy Ferenczczel, Szulyovszkyval e tárgyra terelni, kik ugyanazon ügyért szenvedtek, melyért Martinovics meghalt. Szulyovszky őt nem is ismerte személyesen. Kazinczy igen, – de nem szeretett e dolgokról beszélni, hanem, ha mi keveset szólt, Martinovicsról mindig nagy tisztelettel szólt.
Azonban én az úgynevezett Martinovics-féle összeesküvést merő mesének tartom. Nem volt ott semmiféle összeesküvés. Mindössze a 1789-ki (nem az európai avatkozás szülte 93-ki, hanem a 89-ki) eszmék hajnalának pacsirtái voltak; azon eszméké, melyeknek mi 50 év mulva testet adtunk.
Az meglehet, hogy tudományos képzettsége nem volt oly alapos mint sokoldalu. A ki sokféléből tud, ha csak nem olyan Leibniz-féle portentum, – mélyre kevésnél hathat. Kivált a természettudományok körében, hol tüneményeket kell hosszu éveken át észlelni, miszerint csak egy specialis kérdésre is megkapjuk a feleletet – Ars longa, vita brevis, – hanem az nekem lélektani valószinütlenségnek látszik, hogy egy oly komisz jellemü egyéniséget, a minőt Fraknói Martinovicsában szemlélünk, annyi sok jeles hazánkfia bizalmával tisztelhetett volna meg s az eszmék világában mesterének fogadhatott volna el. (...) .

(1) 1868-ban Izabella királynő elvesztette a trónját, amely után a királyságot Serrano és Prim tábornokok próbálták kormányozni, akik azonban Hohenzollern Lipót trónjelöltségét támogatták. Ekkor merült fel először a köztársaság gondolata - francia és amerikai mintára - spanyolhonban, amelyet először 1873-ban kiáltottak ki. A köztársaság mellett agitálók egyike az említett spanyol nemes volt.

2009. febr. 19.

Egy liberális diagnózis helyességéről.

Írta: VCS.

Robert Menasse liberális körökben újabban felkapott osztrák író decemberben Magyarországon járt, hogy népszerűsítse legújabb művét minálunk. Ezen esemény kapcsán került egynéhány recenzió-szerű írás erről a művéről (Ez volt Ausztria - Összegyűjtött esszék a tulajdonságok nélküli országról, Kalligram, 2008.) az Új Könyvpiac című sajtóorgánumba. Az egyszerűség kedvéért hagyjuk most az újság minősítését, de annyit talán ki lehet találni, hogy nem minden jó magyar író kap benne helyet, csak a már ismert liberális kánon tagjai (Esterházy, Konrád, stb.). Ami Robert Menassét illeti, ő is pont beleillik ebbe az áramlatba, de most csak azért beszélünk róla, mert nagy „demokráciaféltésében” (ugye ismerős szlogen ez itthon is?) kiváló diagnózist állít föl az Osztrák Köztársaság, és ezzel a respublikák válságáról. Már az is árulkodó, ahogy saját országáról úgy ír, mint „tulajdonságok nélküli” országról.

Persze ő más kiutakat keres, sugall, diktál, mert ahogy ő mondja: az embert folyamatosan büntetik a történelmi fejlődések. Lehet ezt írói lózungnak is tekinteni, de mégis jelzi a válságtünetet, amit – úgy tűnik – liberálisék is észrevettek már. És ez nagyon szívet melengető gondolat, mert lehet, hogy monarchista ádventünk nem is lesz olyan hosszú, mint amilyennek gondoljuk! No és persze álljon itt egyenes idézetben az a néhány diagnózisszerű gondolat a recenzióból (nem találtuk meg, hogy ki követte el sajnos), ami roppant jólesik monarchista lelkünknek [vastagított kiemelések tőlem – VCS]:

„Ausztria 2005-ben ünnepelte a köztársaság újraalapításának hatvanadik és függetlensége elnyerésének ötvenedik évfordulóját. Robert Menasse szerint ezzel véget is ért a Második Köztársaság története. A „társadalmi partnerség”, amelyben minden fontos döntés a parlamenten kívül, az érdekszervezetek és a pártok alkudozása nyomán született meg, már a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján sem működött, és azóta az is kiderült, hogy az osztrák mentalitás ugyanaz maradt. Menasse részletesen bemutatja és elemzi ezt a gondolkodásmódot, amely még a Habsburg-monarchia eszményeiből ered. Megtudhatjuk, hogyan működött ez az elhallgatásokon alapuló, jelképekben rejtőzködő „vagy-és-vagy” mentalitás a második világháború után újra függetlenné vált Ausztria irodalmában, társadalmi nyilvánosságában és politikájában. Robert Menasse könyve Ausztria utóbbi hatvan évének kudarcait meséli el egy megvesztegethetetlen honpolgár kíméletlenségével”.

Huh.

Vagyis egyszerűsítve a képletet: a respublika hosszú távon még egy jól menő Ausztriában is működésképtelen, mert élnek a monarchia eszméi! Nyolcvan év után! Persze Menasse szerint ez tragédia. Szerintünk meg egy nagyon jó jel: az alagút végén megcsillan a fény. Üzenjük a magunk szerény módján Menassénak: ne aggódjon az osztrák demokráciáért! Várja a császárt, akkor majd sok gond megoldódik náluk is. Addig marad az elhallgatás, a gondolkodásmód, a jelképek használata! Hallgassa meg és énekelje végig párszor a Gott erhaltét. Higgye el Herr Menasse: jót fog tenni!

2009. febr. 17.

Zsidóság és a csendőrség.

Az alábbiakban két írást közlünk, amelyek - sok más a témába vágó társukkal együtt - a Magyar Királyi Csendőrségnek szentelt oldalon találhatóak. A csendőrség és a zsidóság kérdését nem szándékoztunk megkerülni semmiképpen sem, ezért foglalkozunk vele részletesebben. A csendőrség részvétele a zsidóság deportálásában volt ugyanis az, az indok, amelyért a megszálló Vörös Hadsereg által összehordott Ideiglenes Kormány megszüntette a intézményt. Az alábbiakban egy másik szempont - mely legtöbbször nem kap kellő lehetőséget, hogy érvényesüljön - is bemutatásra kerül reményeink szerint. A deportálásokban való részvétel, ahogyan a csendőrök, az akkori időkre visszaemlékezve látják. A sorrendben első írás szerzője nem ismert név szerint, a másodikat vitéz Kiss Gábor csendőr főhadnagy írta. Az írások közléséhez az engedélyt, valamint szívélyes jó kívánságait ezúttal is köszönjük Körössy Zoltán úrnak, a csendőr oldal szerkesztőjének.

+++

1944. március 19-én Magyarországot Hitler csapatai—elsősorban SS és rendőri egységek—formálisan megszállták. Ezzel a nappal Magyarország elvesztette önállóságát. Minden minisztériumba, magasabb parancsnokságokra, rendőrségre, csendőrséghez a Nácik tanácsosokat vagy összekötö tiszteket delegáltak, akik ettől fogva a helyzet igazi urai voltak és kezükben tartották a vezetést. A németek követelték a magyaroktól, hogy most már hozzáfogjanak a zsidókérdés megoldásához, vagyis a zsidóság kivezetését Németországba vagy más olyan területre, amely német főhatóság alatt állt.

Ennek a követelésnek az alapján a Magyar Belügyminiszter elrendelte a zsidó lakosság egybegyűjtését gettókba, továbbá vasúttal való továbbszállitásukat a fent megjelölt helyekre. Mivel az akkori magyar kormány pártszervezetekkel nem rendelkezett, ennek a belügyminiszteri törvényerejű rendeletnek a végrehajtásával Budapesten a rendőrség, vidéken a csendőrség volt megbizva. Az akciót a Belügyminisztériumban Baky László és Endre László államtitkárok vezették. A végrehajtás felelőse Ferenczy László alezredes volt, akire a Belügyminiszter Kormánybiztosi jogkört ruházott rá. Jaross Andor belügyminiszter és ez a három ember volt felelős a zsidó-kitelepitési rendelet kiadásáért. Mind a négyen halállal bünhődtek érte és Budapesten felakasztották öket. A rendőrség és a csendőrség csupán végrehajtotta a parancsot. Szolgálatuk abból állt, hogy a zsidó családokat lakásukból a gettóba kisérték, ott őrizték, onnan a vasúti állomásra vitték s a szállitásokat a magyar határig kisérték. A háttérben ott álltak mindenütt az S.D. sötét tekintetű funkcionáriusai gépfegyverrel, akik az egész szállitást kémlelték és ellenőrizték. A csendőrség ezt a számára sohasem ismert, teljesen szokatlan eljárást a maga számára is megszégyenitőnek és lealázónak tartotta. Mégis végre kellett hajtania a parancsot, mivel semmiféle olyan jogi alap nem létezett, amelyiknek alapján a parancs teljesitése megtagadható lett volna.

Sajnos nem tagadható, hogy egyes esetek előfordultak, amikor csendőrszemélyek túllépték hatáskörüket és erőszakos cselekményeket, tettlegességeket követtek el. Ezen tetteket nem hivatalból, hanem személyes inditékból cselekedték, amiért személyesen kell a felelősséget viselniük és valóban azóta csaknem valamennyi halállal fizetett érte.

A zsidók Magyarországról való kiszállitásával kapcsolatban megállapithatjuk a következő tényeket:
a.) A rendeletet a német náci kormány kényszeritette rá Magyarországra. Az egész ország német megszállás alatt állott és valóságosan az ő kezükben volt az államhatalom.
b.) Az egész akció levezetése a Belügyminisztérium kezében volt, akik Ferenczyt bizták meg és széleskörű teljhatalmat adtak neki.
c.) Az akció kivitelezéséhez nem az egész csendőrség, mint szervezet, hanem csupán egyes részlegei voltak bevetve. Nagyon sok tagja a csendőségnek egyáltalán nem, vagy csak kis részletében vett részt benne. Igy például a tábori csendőrség és a harctéri rendfenntartó szolgálatot teljesitö egységek távol voltak az egész akciótól és egyáltalán nem vettek részt benne. Ugyanez volt a helyzet valamennyi magasabb törzsnél és parancsnokságnál és a kiképzési egységek parancsnokságánál, valamint azon csendőrőrsöknél, amelyek területén zsidók nem laktak, vagy olyan csendőrök esetén, akik az akció ideje alatt vagy szabadságon, vagy betegség miatt távol voltak. Voltak olyan csendőrőrsök is, amelyek körzetében csupán 3-4 zsidó család élt. A miniszteri rendelet értelmében az őrsparancsnok szolgálati felszólitást kapott a körzeti hatóságtól, hogy ezeket a legközelebbi gyűjtőhelyre kisérje el, amellyel az ő szerepe a zsidók elleni akicióban véget is ért teljesen.
d.) A háború alatt az átlag embereknek, különösképpen vidéken nem volt alkalma a világ hireihez jutni, mert csupán a kevés helyre és hézagosan eljutó újság, a nagyon ritka rádió és főként a szájról szájra terjedő hiradás volt hireik forrása. Igy a vidéken szolgáló csendőrök sem lehettek tudatában annak, hogy az elszállitott zsidóságra milyen sors vár. A koncentrációs táborok munkájáról a világ nagyrészben csak a háború után szerzett tudomást.
e.) A zsidók összegyűjtéséért és elszállitásáért városokban a rendőrség, vidéken a csendőrség volt felelős. S a zsidóság létszáma messzemenően magasabb volt a városokban, igy a rendőrségnek lényegesen nagyobb szerepe volt a zsidóság összegyűjtésében, őket viszont nem itélték el kollektiven, a csendőrséghez hasonlóan.

Mindebből tárgyilagosan és egyérteműen következik, hogy a zsidó kérdéssel kapcsolatosan a Csendőrség kolletiv felelősségének a vádja megalapozatlan.

1944. nyarán a zsidók erőszakos kiszállitásának felelősségét kollektiven a csendőrségre háritották. Ebben a kirakati manőverben a zsidó ügy csupán ürügyként szolgált arra, hogy a kommunisták a Magyar Királyi Csendőrséggel egyszer s mindenkorra leszámolhassanak. A kommunistáknak a csendőrség elleni gyűlölete volt az igazi oka annak, hogy a csendőrségre a zsidóság elleni kollektiv bűnösség vádját rákenték. Ennek a gyűlöletnek pedig a zsdósághoz semmi köze nem volt, hanem abból eredt, hogy a csendőrség a bolsevik életszemlélettel szemléletében és gyakorlatában is határozottan szemben állt és a kommunista földalatti mozgalom ellen kiengesztelhetetlenül és fáradhatatlan küzdött hatásos és törvényes eszközökkel a két világháború közötti időben és a II. Világháború alatt is.

+++

50 évvel a második világháború után egy floridai baráti öszzejövetelen felvetődött egy sokakat ma is izgató kérdés a csendőrségről, amely a „közbiztonsági szolgálat ellátására rendelt katonailag szervezett őrtestület volt és amelynek a működési területén a személy- és vagyonbiztonság megóvása volt a feladata.” „Valahogy nehéz megérteni” –vetette fel az egyik jelenlevő- „hogy az ezeket a feladatokat ellátni rendelt őrs vagy járőr hogyan vehetett volna részt olyan eljárások végrehajtásában, amelyek a személyi és vagyoni biztonság semmibevételével egy magyar állampolgár megkárosodását vagy éppen életveszélyét jelentették.” Barátunk egy minden magyar csendőr fejében és lelkében is feltornyosuló kérdésre tapintott rá: Hogyan lehetett a személy és közbiztonság megőrzésére felesküdött csendőrt a zsidók gyüjtőtáborba való bekisérésére kényszeriteni?

A válaszom tragikusan egyszerű: A testület vasfegyelmének felhasználásával!

Barátaim! Tudjátok, hogy hogy a csendőr szolgálati eljárásának oroszlánrésze a feljelentett, vagy észlelt bűncselekmények felderitését célozta, de volt olyan ún. „felszólitott szolgálat” is, amely a felhivási vagy megkeresési joggal biró hatóságok és hatósági személyek közvetlen jogkörét képezte. Kik voltak jogosultak a csendőrörsöket és járőröket közvetlen felhivás útján igénybe venni?
• az illetékes kormánybiztos
• a vármegye alispánja és az ő helyettese
• a királyi biróságok
• a kir. ügyészségek elnökei és azok helyettesei
• vizsgálóbirák, kiküldött birák és kir. ügyészek
• az iletékes járás főszolgabirája és annak helyettese
• a m. kir. rendőrség főkapitánya és rendőrhatóságok
• közigazgatási hatóságok

Hogy a felsorolt hivatalok és a meghatalmazott személyek intézkedései mit jelentettek a gyakorlatban, azt csak az tudhatja, aki sokszor naponként tett eleget a fenti jogosult hatósági személyek „felszólitásának,” hisz a városok belterületén elkövetett bűncselkemények elkövetőinek nagy része a falvakban bújt el „lehűlni” hagyni vétségüket, vagy bűneiket.

Ezzel érünk el a sarkalatos kérdéshez, hogy a „felszólitott szolgálat” jogosult és felhatalmazott igénylői mennyiben éltek, vagy éltek vissza azokkal a csendőri eljárást igénylő szolgálatokkal, amelyek a magyar zsidóság nagy részének személyi tragédiájához vezettek.

A tisztánlátáshoz azt előre kell bocsájtani, hogy ötéves szolgálatom alatt nem fordult elő egyetlen olyan eset sem, amelyben zsidóellenes érzés lett volna észlelhető a csendőrök részéről. Valamint biztos az is, hogy nemigen volt olyan őrs, ahol a zsidók éber és értékes tisztánlátása és hazaszeretete nem segitette a csendőrt tanáccsal és véleménnyel az ún. „besúgó” szolgálata.

Aki meg akarja tudni a valóságot a "Csendőr Holocaust"történelméről, kisérelje meg saját józanságát és válaszát keresni az alábbi egyszerű kérdésre: Német megszállás nélkül lett volna-e Magyarországon zsidó holocoust, és elképzelhető-e, hogy vitathatatlanul értékes és teljes jogú állampolgárok szenvedtek volna-e büntetést “általánositott” kollektiv alapon?

Aki azt hiszi, hogy a csendőrség még a német megszállás előtt megkülönböztetett hátrányos eljárást gyakorolt a zsidók ellen, mondjon és bizonyitson akárcsak egyetlen esetet is, amikor a csendőr-járőr bűncselekmény elkövetésének nyomozása kivételével az eljárt magyar állampolgár ellen, csupán azért, mert az katolikus, protestáns, vagy zsidó volt.

A hitleri téboly megkisérelte elhitetni a világgal, hogy minden állami fejlődésnek és jólétnek akadályozói a zsidók, akik faji és vallási feljebbvalóságuk hitében öntelt hivalkozással nemcsak lenézik a “gojokat”, de vezetésre alkalmatlanoknak, sőt képteleneknek tartják azokat.

Ez a szélsőséges és szégyenletes felfogás soha nem befolyásolta a magyar rend és biztonság őrzőit, s a bűncselekmény elkövetőinek faji, vagy vallási hovatartozása soha nem volt indoka a nyomozásuknak.

A csendőrök ellen felhozott “summás itélet” valódi okát keresve eljutunk egy örökre szégyenteljes valósághoz, amit legdrasztikusabban az ismert közmondás illusztrál: “Fejétől büdösödik a hal”.

Igen, a magyar csendőrség felhasználása olyan célra, amelyre nem volt sem felállitva és létesitve, sem kiképezve, sem előkészitve, a magyar vezetés felelőtlenségének a bizonyitéka és olyan történelmi kataszrófának előidézője lett, amely szégyenteljes marad örökre. A „hungarista”-láz semmit nem változtatott a csendőrség szolgálati fellépésén s az állami és társadalmi rend felforgatását drasztikus német beavatkozás nélkül lehetetlen lett volna hazánkban véghezvinni.

Hogy végre tárgyilagos megállapitás eredményeként eljussunk a csendőr testületet sújtott halálos itélet helyes birálatához, helyezzük magunkat a csendőr őrsparancsnokok, járőrvezetők és járőrtársak helyébe. Az a tény, hogy a csendőrség szervi tagozódásával kapcsolatos rendelkezések világosan a belügyminiszter és honvédelmi miniszer parancsnoksága és vezetése alá tartoztak, teszi érthetővé a csendőr felügyelőnek és kerületi parancsnokoknak az előljáróiktól való függőségét. Mikor a német megszállók érdeke és célja a “zsidótlanitás” gonosztettét Magyarországon is folytatni akarta, csupán a belügyminiszter és a honvédelmi-miniszter leváltását kellett kikényszeriteni, s a többi ment magától.

A történelem gyászkeretes borzalmainak akaratlan résztvevői lettek a csendőrök, akik a "felszólitott szolgálat" félrehasznált alkalmazásának lettek áldozatai.

Ez a katonailag szervezett őrtestület felállitása óta kizárólag öntevékenységre alapitott és végzett szolgálathoz volt rendszeresitve és hozzászokva. A nyomozások 90%-a a feljelentések, panaszok és vádak következménye volt. A “felszólitott szolgálat” nélkül a zsidók elleni eljárás soha nem történhetett volna meg.

2009. febr. 14.

Újra rendet ebben az országban - Kis emlékezés a Csendőrnapon a csendőrség visszaállításáért.

1881. február 14-ike nevezetes napja lett a magyar rendvédelem történetének. Ezen a napon terjesztette fel Tisza Kálmán miniszterelnök a közbiztonsági szolgálat szervezéséről és a Magyar Királyi Csendőrség felállításáról szóló 1881. évi III. törvénycikket, mely szentesítést nyert 1881. év február 14-én I. Ferenc József királyunk által. Ezen a napon született meg a csendőrség, ezért ötvenegy évvel később Horthy Miklós kormányzó ezt a napot „Csendőrnappá” nyilvánította. Erre a nagyszerűen szervezett, a mai napig híres és sokak által visszasírt intézményre emlékezünk meg, amely 64 évet élt meg, és a bűnüldözés terén a teljesítmény-mutatója mindig a100 %-hoz közelített.

A csendőrség csak vidéken létezett és látott el szolgálatot, azt azonban pedánsan és nagy odaadással tette. Csendőrséget, vagy nagyon hasonló szervezetet ugyan más országokban is felállítottak (Spanyolország, Olaszország, Portugália, stb.), de a magyar csendőr jellegzetesen a magyar vidéki táj egy részévé vált. Vidéken az emberek félték, de nem rettegték és tisztelték is, a kakastollas legényeket csendőrnek állni pedig igazi kihívás és tisztesség volt a férfiember számára, ami tagadhatatlanul egyfajta maximalizált társadalmi erkölcsi normakövetést is maga után vont (házasság, gyermekek vállalása, feddhetetlen magánélet, végzettség, hazafiság, a király-, illetve később kormányzó tisztelete, lojalitás a fennálló politikai rendszer iránt, stb.). Keménységük, fegyelmezettségük ma is legendás és most már biztosan az is marad. Ez a keménység azonban soha nem volt öncélú vagy éppen terrorizáló, sokkal inkább kötelességtudó és tekintélytisztelő, amelyet minden állampolgártól meg is követeltek a csendőrök. Jó példa arra, hogy mennyire hatékony volt a csendőrség, hogy 1887-ben 916 őrs működött csupán. a Magyar Királyság területén. Egy csendőrre 2598 lakos és 53 négyzetkilométernyi terület (!) jutott. Magyarország mai területén 464 őrsön kb. 2800 csendőr teljesített szolgálatot. A rend fenntartása szempontjából nagyon fontos volt, hogy a csendőrség katonailag szervezett őrtest volt. E kitételnek a fegyverhasználat szempontjából volt jelentősége, ugyanis a csendőr nem mérlegelhette, hogy adott esetben használja-e fegyverét vagy sem, hanem az kötelező volt számára, akár a felállított katonai őrnek. Ezt természetesen a bűnelkövetők és az állampolgárok is tudták és a csendőrség fellépésének eleve tekintélyt kölcsönzött.Ugyanakkor, a csendőr az őt ért sérelmet köteles is volt megtorolni, ami szintén elősegített a másik oldalon a jogkövető magatartást.

A csendőrök legfontosabb feladatai a következők voltak;

- működési területén a személy- és vagyonbiztonságot megóvni,
- a békét és közrendet fenntartani,
- a büntető törvények, rendeletek és szabályrendeletek megszegését, a véletlenségből vagy bármily természetű mulasztásból eredhető veszélyeket és károkat lehetőleg megakadályozni,
- a megzavart rendet és békét helyreállítani, az ezek ellen vétőket kitudni, s megfenyítés végett az illetékes bíróságnak vagy hatóságnak feljelenteni, illetőleg átadni.

A magyar királyi csendőrség katonai és fegyverzeti tekintetben, továbbá a tisztek és összes csendőrök mindennemű személyi ügyeikben saját elöljáróik, és legutolsó sorban, amint azt az 1881. évi III. t.-c. 8. §-a előírta, a magyar királyi honvédelmi miniszter alá, a közbiztonsági szolgálat teljesítésére és gazdászati ügyekre nézve pedig a magyar királyi belügyminiszter alá voltak rendelve.
















A csendőrökre itt most két dolog miatt emlékezünk elsősorban.

Ad 1. A csendőrség a Magyar Királyság köztiszteletben álló intézménye volt, amely a mai napig legendás, és megbecsült szerepet kapott a köz-, és vagyonbiztonság védelmében. Az Szent Korona tagjaival alanyi jogon éreztették állampolgári kötelezettségüket és megvédték a rendet minden körülmény között, azzal az eszközzel, amely ez a leghatékonyabbnak bizonyult. Szimbólumértékűnek tartjuk azt, hogy a csendőrség a királyságunkkal együtt lett eltemetve a szovjet megszállók uralma alatt életre hívott bábkormány ("Ideiglenes Nemzeti Kormány") ideje alatt

A Magyar Közlöny 1945.évi 26. számában közzétették az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 21-22-én kelt rendeletét (1690/1945.M.E.sz.rend.), mely a Magyar Királyi Csendőrség testületét megszüntette (az ok zsidó származású magyar állampolgárok deportálásában való részvétel, illetve a német megszálló csapatokkal való együttműködés volt, erre a témára egy külön cikkben szeretnénk visszatérni a továbbiakban majd), tagjait felelősségre vonta, vádolva azért, mert az elmúlt kormányok rendelkezéseit „maradéktalanul végrehajtotta” és ezzel "a nép ellenségévé" vált. A rendeletet Dálnoki Miklós Béla, volt vezérezredes, mint miniszterelnök írta alá. Megszövegezte Darvas József író és publicista, a Parasztpárt vezetője. A rendelet kiadásakor néma maradt Faragho Gábor, a csendőrség felügyelője, moszkvai katonai attasé, tolmács, a fegyverszüneti bizottság megszervezője, közellátási miniszter és juhtenyésztő. A bábkormány kétszínűségét jól mutatja, hogy az 1945. január 4-én, a Debrecenben kiadott 13/1945. M.E. számú rendeletével kimondta, hogy "legsürgősebb feladatának tekinti a közrend megszilárdítását", amelyhez azonban semmilyen eszköze nem volt majdnem évekig a csendőrség likvidálása után, ezért a megszállók szabadon garázdálkodhattak és hurcolhatták el rabszolgamunkára, illetve gyalázhatták meg az árván maradt ország lakosait.

A csendőrség volt tagjait igazolás alá vonták. Az itthon tartózkodó 16 ezer csendőr közül csak 271-et igazoltak azonban a SZEB-nél. Igazolást azok nyerhettek csak, akik esküjüket megszegve hatékonyan részt vettek az ellenállási mozgalomban, a kormány rendeleteivel szembeszegültek, a szovjet hadsereg oldalán harcoltak, vagy üldözött egyéneknek segítséget nyújtottak. Akiket nem igazoltak azok földönfutóvá váltak. Ez is mutatja, hogy a csendőrök közül elenyésző volt azok száma, akik a lojalitásukat feladták volna a megszállók kedvéért.

A II. világháború a csendőrség állományát sem kímélte. A tiszti állományból huszonnégy hősi halottről van személyes adatunk, a legénység soraiból hősi halált haltak közül pedig eddig százharminckettőt ismerünk név szerint, de ez csak elenyésző száma az összes elesettnek. Az 1944-es Csendőrségi Zsebkönyv szerint 969 tiszt szolgált, akik közül már csak kb. háromszázhatvanan élhetnek. Érdekesség, hogy Grósz Károly (!) minisztertanács elnökének 1988. január 1-ével hatályba lépett rendelete érvénytelenítette a csendőrség feloszlatását elrendelő 1690/1945.M.E.sz.rendeletet, forma szerint. A II. Magyar Köztársaság kormányának 112/1991. /IX.2. rendelete már enyhíti a nyugdíjjogi hátrányokat. Az Alkotmánybíróság 44/991. /VIII. 28 /AB. határozata szerint az 1690/1945/M.E.r.szankciói pedig alkotmányellenesek voltak. Ennek ellenére a mai napig nem állítják vissza ezt a hagyományos és nagyon hatékony intézményét a Magyar Királyságnak, amelyben valószínűleg csak a csendőrség ethosza az akadály, amely elválaszthatatlan az Osztrák-Magyar Monarchiától és a Horthy Miklós kormányzó irányítása alatti Magyar Királyságtól.

Ad 2. A II. Magyar Köztársaság, ahogyan az első sem, jelenleg nem tudja ellátni a rendőrséggel azt az alapvető funkcióját az államnak, hogy a köz-, és a magánvagyont és közbiztonságot megvédje, illetve fenntartsa. A rendőrség jelenleg sokkal inkább a politika és a hamis konvenciók béklyójában vergődik, mint, hogy az állampolgárok elemi igényeit ellátná. és szolgálná. Ennek megfelelően a politikai elit érdekeit talán szolgálja, de az állampolgárokat éppen most nem nagyon védi. A köztársaság nap, mint nap érezhetően nem tud rendet tartani az ország portáján akkor, amikor minden szempontból krízis helyzetben van a nemzet. A csendőrség ebben az esetben is példa lehet és kell is, hogy legyen nekünk, mert munkájukat békeidőben, gazdasági-, társadalmi válságban, háborúban is jelszavukhoz méltóan, „Híven, Becsülettel, Vitézül” végezték el.

Joggal remélhetjük, hogy a királyságunk helyreállításával nemcsak közjogi-, hanem a közbiztonsági helyzete is megnyugtatóan rendeződne az országnak. Addig is reméljük, hogy a dalban is megénekelt „kakastollas legények” visszatérnek, és újra teszik majd a dolgukat, ahogyan mindig.



Emlékvideó a Magyar Királyi Csendőrségről, egy 1956-os beszéddel megtoldva (köszönet Verenának újra).

2009. febr. 13.

Amikor a Hóbagyoly befejezte a röptét.


Írta: Pánczél Hegedűs János.

Talán sokan gondolják úgy, hogy egy magyar monarchista nem igazán kedvel(het) republikánus magyar politikusok közül senkit sem. Nem is sokat téved, aki ezt gondolja. Van azonban néhány politikus, akire érdemes odafigyelni, magyarként, konzervatívként és valamennyire monarchistaként is.

Boross Péter ilyen politikus volt, kétség kívül. A múlt idő azért indokolt, mert a politikai élettől visszavonul az idén augusztusban 81. évét betöltő politikus.

Boross nem vállalhatott semmilyen politikai szerepet a Kádár-korszak alatt, 1956-os fellépése miatt (a Budapesti Forradalmi Bizottság tagja volt, 1959-ig rendőri megfigyelés alatt állt). Polgári pályát futott be, 1989-ig a legmagasabb pozíciója a Délpesti Vendéglátóipari Vállalat igazgatója volt.

A rendszerváltás idején tipródik, hogy melyik pártba lépjen be, de az akkor abszolút gyűjtőpárt Magyar Demokrata Fórumhoz csapódik, abba azonban csak 1992-ben lép majd be, amikor már belügyminiszter is lesz, és ezzel Antall József helyettese (kezdetben annak a tanácsadója akart csak lenni). Ez önmagában is érdekes, de nem annyira meglepő, hogyha kicsit jobban megnézzük Boross Péter politikai nézeteit és múltját.

Édesapját Horthy Miklós kormányzó ütötte vitézzé (így a címet ő is örökölte természetesen). Gyermekkorában pedig hadapródként a pécsi Zrínyi Miklós Honvéd Gyalogsági Hadapródiskola növendékeként minden vágya a hősi halál volt a fronton, ami azonban nem adatott meg neki. Ekkor még csak 16 éves volt.

Boross Péternek vannak kétségtelen érdemei konzervatív politikusként. Például az első érdeme, hogy nem kell sokat gondolkodnunk azon, hogy odabiggyesszük-e a „konzervatív” jelzőt a neve mellé, ahogyan gyakorlatilag majdnem mindenki esetében ezt végig kell gondolnunk az 1989. utáni parlamentben.

Ennek oka számos.

Leginkább az, hogy az, hogy minden jel szerint – ösztönösen vagy szándékosan, de – tisztán látta, hogy a magyar konzervatív hagyomány megszakadt 1945-ben, amely szálat ő így 1945 előttről próbálta felvenni, nagyobbrészt. Ilyen influenciákkal és függetlenként a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásainak ideje alatt ő már szorgalmazta, hogy az ország ne az 1947-es vagy éppen 1946-os alapokra helyeződjék, hanem a jogfolytonosság majdnem teljes helyreállítása utáni korszakra (1920-1926) mutatott rá, különösen sokat hangsúlyozta Bethlen István szerepét, mint követendő példaként, kiemelve az alkotmányos királyság megalapozását is (1848. április) és a dualizmus masszívabb politikai épületét. Ezzel a véleményével majdnem egyedül maradt, legnagyobb ellenfelei Tölgyessy Péter (akkor SZDSZ, később Fidesz) és Antall József (MDF) voltak a saját oldalán (demokraták), akik egyértelműen az 1946-os köztársaságot akarták újra életre hívni, kicsit azonban más konszenzusos alapokon, a kommunistákkal egyezséget kötve.

Boross Péter e mellett – ahogyan azt később (2007-ben is kifejtette még) – a történeti alkotmányunk és a Szentkorona-tan álláspontján állt, egészen az 1990-es évek óta. Többször elmondta, igaz nem kellő eréllyel és következetességgel talán, hogy az országnak ide kell vissza térnie, és nem értett egyet a kartális, kommunista gyökerű (1949) alkotmánnyal (példaként az angol alkotmányt hozta szinte mindig) de még ezen is túlmenően támogatta a Parlament kétkamarás működését, és régi magyar közjogi intézmények felelevenítését. Megkérdőjelezte a szükségességét olyan republikánus új intézményeknek, mint az Alkotmánybíróság vagy az Országos Igazságszolgáltatási Tanács, amelyeket a magyar közjogi rendszerben (megint csak a történeti alkotmány talaján állva) gyökértelennek tartott. A kifejezetten rendpárti, pragmatikus, sőt megkockáztatjuk a jelen lehetőségei között tekintélyelvű Boross, a legitimista-monarchista Pethő Sándor nagy tisztelőjeként a keresztény és nemzeti (de nem annyira „kereszténynemzeti”, tehát kurzus-szerű) gondolatot akarta megerősíteni Antall halála után, amellyel azonban az MDF veszített a választásokon. Nagy szerepe volt abban, Orbán Viktor személyes főtanácsadójaként, hogy a nemzeti és keresztény gondolat (meglehetősen lájt verzióban), de megcsillant a Fidesz programjában is 1998 és 2002 között. A politikai támadások ellenére is 1993-ban fontosnak tartotta jelenlétét – meglehet hangsúlyozottan „magánemberként”, de hivatalban lévő belügyminiszterként – Horthy Miklós kormányzó újratemetésén, ahol ugyan óvatosan, de nagyra értékelését fejezte ki a gubernátor személye iránt. Politikai példaképei – Kós Károly, Keresztes-Fischer Ferenc – a nemzeti konzervatív értékekhez álltak közelebb kétségtelen.

Boross legnagyobb hibáját talán „titokminiszterként” és belügyminiszterként követte el, amikor is nem engedélyezte a kommunista éra alatti besúgók neveinek a nyilvánosságra hozatalát. „Nemzeti érdekekre” hivatkozva a listákat nem engedte közzétenni, ezzel elvéve az erkölcsi minimumot is a rendszerváltástól. Ez a doktrína sajnos az egész II. Magyar Köztársaságra rányomta bélyegét, lényegében a mai napig érvényben van.

Boross pályája tipikusan azt a tesze-toszaságot és esetlegességet mutatja, ami jellemzően kialakult az 1989. utáni respublikában. Egy olyan politikus, melyből megjegyezzük magas államigazgatási szinteken nagyon kevés akadt, aki tisztán látta a visszatérésnek, a jogfolytonosság helyreállításának igényét egyszerűen elfogadta a köztársasági államformát, mint aktuál-politikát egy kritikus pillanatban, holott tisztán látszik, hogy ezek az elvek soha nem kerültek megvalósításra 1989 után, igazából komolyan szóba sem kerülhettek. Boross Péter e mellett érthetetlen módon a teljesen liberális MDF-ben is maradt egész politikai pályafutása alatt, vagy inkább ottrekedt. Nem adódott más? Politikai megalkuvás vagy kényszerpálya volt ez? Nem lehet tudni. Mindenesetre az MDF – egyfajta szent tehénként – nem akarta elhagyni egykori miniszterelnökét, aki lojális maradt a Dávid Ibolya nevével fémjelzett kétséges irányvonalhoz, holott korábban Antall Józsefnél is konzervatívabb, vagy még inkább ő konzervatív nézeteket vallott, trükkös módon az antalli politika folytatójaként. Ez megint csak komoly rejtély és bizonyos szerepvállalásai mellett teljesen értelmezhetetlen is (2006-os „rendteremtő” önjelölő szereplése is teljes tévútnak bizonyult, a klasszikus „légüres tér” helyzete volt). Nem nagyon lehet érteni, hogy miért nem keresett egészen a mai napig – úgy tűnik, hogy meggyőződésesen - vallott nézeteinek megfelelő(bb) politikai közösséget, hiszen idővel szép számmal találhatott volna már ilyet.

Boross Péter – akit a ballib média egyszer az 1990-es években „hóbagolynak” nevezett el – személyében mindenesetre legalább olyan konzervatív politikust láthattunk az elmúlt 20 évben, aki valós és nem csak quasi konzervatív gyökerekre akart támaszkodni, meglehet nagyobbrészt eredménytelenül és kihasználatlanul, hovatovább megvalósítatlanul tette mindezt. Ennek okát nem lehet tudni. Nem tudni, hogy felismerte ezt egyáltalán és ha így is volt, akkor hiányolta-e ezt egyáltalán?

A Hóbagoly befejezte röptét és visszahúzódik végleg az odújába, ahova 1989-es nyugdíjazása óta készült már talán. A köztársaság sötét éjszakájában nem sok esélye volt a hatásosabb szereplésre, így maximum egy kuriózumnak lehet tekinteni a magyar politika 1989 utáni állatkertjében és el lehet rajta töprengeni, hogy mi lett volna, hogyha Boross Péter adja a legpuhább tagját a magyar Parlamentnek, a helyett, hogy az egyetlen komolyabban pragmatikus személy volt - adott körülmények között.

2009. febr. 11.

Az utolsó tölténnyel a fegyverben.

Ezen a napon, 1945-ben, este nyolc órakor a csontmetsző hidegben indult meg a kitörés Budapesten, a Széna téren át. A áldozatokra és a hősökre emlékezve, az alábbiakban korabeli dokumentumokat teszünk közzé, amelyek a kezdetet és a véget is mutatják. A két papíros között pedifg az emberi tragédiák, helytállások, kegyetlenkedések és a hősiesség sok-sok példája - emlékezni rájuk mindenképpen szükséges.

+++

Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer rádiótávirata a Dél Hadseregcsoportnak a tervezett kitörés idejéről, irányáról, a gyülekezés helyéről, kérve az akció közvetett légi és földi támogatását. A távirat belefoglalva a Balck-seregcsoport 1945. február 12-én keletkezett iratába.

A Dél hds.csop-nak
Titkos parancsnoki ügy

A IX. SS-hgy. hdt. rádiótávirata (takt.idő 17,50)

1.) Az ellátmányt feléltük, az utolsó töltény a csőben. A kapituláció vagy a védőrség harc nélküli lemészárlása között lehet választani. Ezért az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel támadni fogok.
2.) II.11-én a sötétség beálltával kitörök. Szomor és Máriahalom között kérem a felvételt. Abban az esetben ha a felvétel ott nem lehetséges, akkor a Pilis hegységbe fogok előretörni. Ott kérem a felvételt a Pilisszentkereszt ÉNY-i térségében.
3.) Fényjelzés: 2-szer zöld saját csapat. Ismertető jelek saját csapataink és repülőink számára: kabátok és vásznak horogkereszt formában történő kiterítése, valamint integetés. Jelszó: Hindenburg - Hitler.
4.) Gyülekezési hely: Tarján vagy Tokod. Kérem az élelmezést és a sebesültek ellátását biztosítani.
5.) II.12-ére erős vadászvédelem és bombázóbevetés szükségeltetik az elg. tartalékok és az elg. mozgások leküzdéséhez a megadott térségben, valamint saját délnyugati irányú mozgásunk védelmére. Kérem az ellenséges erők lekötését minden eszközzel, valamennyi arcvonalon.

Aláírta: Pfeffer-Wildenbruch

Balck-seregcsoport, I/A.Nr.225/45 G.Kdos,
I/a. Topp. al.es I. G.

HL mikrofilmtár 898/7213483-7213484.
Német nyelvű hadinaplórészlet fordítása.

+++

1945. február 16.

Jelentés Budapest német-magyar védőrségének utolsó jelentett létszámviszonyáról és a saját vonalakat elért katonák létszámáról.

Budapesti mozgások

1945. II. 11-én a következő létszámot jelentették:
23 900 német katona, ebből 9 600 sebesült (közöttük 2 000 fekvő)
20 000 magyar katona, ebből 2 000 sebesült
500 nyilaskeresztes.

Eddig légiúton visszahoztunk:
1 404 sebesültet
38 egészséges katonát.

II.11. óta 625 magát visszaküzdő[91] [katona].

HL mikrofilmtár 898/7 214037.
Német nyelvű hadinaplórészlet fordítása.

(A témával kapcsolatban korábban, bővebben is foglalkoztunk már.)

2009. febr. 6.

Ajánló - magyar monarchista kortársak és a magánvélemények problematikája (REV).

Az alábbiakban mindenki épülésére ajánlok egy alaposabb írást a választói monarchiáról Lőrincz András klaviatúrájából. A leszűrt konzekvenciák, az ismert és kevésbé ismert történelmi példák alapján, nagyon elgondolkodtatóak. Ajánlom Barcsa Gábor nem sokat lacafacázó írását is a Lex Sacra blogon, amelyben sokakat - főleg akik a nemzeti radikális oldal felől találták rá az elfeledett királyságunkra - foglalkoztató kérdésekre egyszerű és határozott válaszokat ad. Virulens kortárs magyar monarchizmus, kérünk több ilyet másoktól is!

Végül talán nem is annyira off topikként - ha a korábbi kommenteket nézem - ajánlom Csabrendeki kőkemény írását a könnyűzenéről - kőkemény konzervatív álláspontból. E mellett, vagy ezután, de semmiképpen sem e helyett, ajánlom magamat is, amúgy "szubkulturálisan". Ezek mellett pedig a Konzervatív Tea-Körön ajánlom újra magamat a Szent X. Pius Papi Testvériség (FSSPX) négy kiközösített püspökének visszafogadásával kapcsolatosan kirobbant botrány (Williamson püspök szerencsétlen holokauszt revizionista nyilatkozata) apropóján íródott anyagommal. A szituációban maximálisan ez a kis blog, reményeim szerint e kis magyar monarchista közösség jelentős része is, támogatja a Szentatyát, az Egyházat egységesítő törekvésében. Ahogyan ma Ft. Kovács Ervin atya, templomos rendi káplán egy - egyébként régi rítusú - szentmisén megfogalmazta; Szent Péter utódjával megeshet - ahogyan a Szentírás megfogalmazta - hogy botránykővé válik, ez azonban nem tántoríthatja el attól, hogy a hit igazsága mellett kiálljon. Ebben az írásomban én is igyekeztem kiállni a Szentatya törekvései és harca mellett és támogatni őt. (Katt a képre!)