Mostanában annyi fontosat, értelmeset és értékeset beszél Magyarország miniszterelnöke, hogy már lassan kezd emlékeztetni korábbi „Szerda Reggel”-es önmagára.
Legyünk higgadtak, elfogulatlanok és bizalommal teljesek s – mint munkahipotézist – tekintsük legutóbbi beszédét a konzervatív magyar retorika csúcspontjának.
Csak akkor mihez kezdjünk Gr. Apponyi Albert trianoni beszédével?
Nem tudom! Ezen még gondolkodnom kell.
Maradjunk inkább annyiban, hogy Magyarország – korábbi nevén: Magyar Köztársaság, a hűtlen elhagyás előtti nevén: Magyar Királyság – de facto első emberének csupán mostanra tudtak adni időpontot – a globális Tanulmányi Osztályon – amikor utóvizsgáznia kellett rohanni Strasbourgba (egykori nevén: Straßburg vagy Strassburg; esetleg: Strasburgo). A vizsga egyébként „ernyedetlenre” sikerült, melyért minden gratulációt megérdemel „Viktor” – a nép egyszerű gyermeke; mármint ahogy rajongói szeretik emlegetni elfogulatlanul.
Ne menjünk bele most abba, hogy a mi sajáttenyésztésű szocialistáink, poszt- és kriptokommunistáink, tőről metszett liberálisaink, (túl)érett zöldjeink, valamint átvedlett 68-as anarchistáink elérték-e a céljaikat?
Ha az ő írásaikat olvasom, akkor úgy találom, hogy: „mi az hogy… nagyon is!”
A kormányfő két gondolata viszont továbbgondolásra késztetett. Azt mondta ugyanis – illetőleg Robert Schumann egy gondolatát idézte –, hogy: „az európai demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.” A néhai Herr és/vagy Monsieur Schumann [1] meghatározása felbirizgálta a képzeletemet.
Egyébiránt minden tiszteletem a keresztény-demokrata avagy keresztény-szociális eszmeiségé, azonban – legyünk végre bátrak és merjük kimondani, hogy a politikai krisztianizmus az elmúlt 60-70 évben elégtelenre vizsgázott, csúfosan megbukott az európai politikai-csatatéren; – mert számomra kétségtelenül ez látszik! – mindenhol, mindenhonnan feltett kezekkel vonult vissza és adta át (néhol szomorú arccal, néhol fanyalogva, néhol a fogukat szívva), de átengedte meghatározó szerepét a „bukott rendszer részesei és örökösei”-nek. [2] S most éppen ők „nem értik”, mi történik az Európa Parlamentben. Pedig egyszerű a leírás: az abnormitás ült zajos tort a normalitás felett, mint mikor a többszörös különös visszaesőt kiengedik büntetés-végrehajtási intézetből, s a rokonság ennek tiszteletére 3 hetes eszem-iszomot rendez – a szomszédság nem teljesen egyértelmű boldogságától kísérten.
Előre bocsátom, nem kerestem Schumann úr aforizmájának sem német vagy francia eredetijét, mégis érteni vélem a gondolatát. S azt nem csupán sejtem, hogy az ellenzők is értik, nagyon is értik – különben miért akarnák az öreg kontinens társadalmi-, vallási jellegét már 60 éve radikálisan megváltoztatni, elorozva ezzel a lehetőséget Schumanntól s követőitől, hogy valamikor is visszafordítsák Európát 300 éves örömtelen flörtölésétől. De ez talán már összeesküvés elmélet… (Bár… talán, akit üldöznek, annak mégis csak alappal lehet üldözési mániája.)
Európa? Az örök hivatkozási pont? Amit mindenki emleget, de senki nem tudja meghatározni pontosabban, mint tette azt a hivatkozott „alapító atya”. Nos, »Alapító atyának tisztelettel jelentem: Európát egy fenevad képébe öltözött, magát pogány főistennek nevező szexuálisan aberrált barom már megint elrabolta.«
Bizony! Elrabolta; mert nem tetszettek, tetszettünk rá vigyázni [3]. Egy kincset ugyanis őrizni szokás, és legalább az ajtaja elé erős és elhivatott fegyveres őrséget szokás állítani.
Viszont teljesen érthetetlen az európai szellemiség emlegetése, amikor a szén és acél közössége, a római szerződés aláírói éppen a legrégebbi, s így a legeurópaibb elemet hagyták ki az együttműködésükből. Hiszen ott hiába keressük a Vatikánt. Mert az alapítók szénben és acélban, tonnákban és megatonnákban gondolkodtak, s ebben a materiális szemléletben csak mellőzhető szerepe lehet egy 0,44 km2 területű „törpe-„ vagy „miniállamnak”. Vagy tudták, vagy nem, hogy a Vatikán, Róma ereje nem a GDP-jében, GNP-jében vagy mit tudom én milyen mozaikszavakban, varázsszavakban és mellébeszélésekben mérhető.
Amit Róma (a Vatikán) tud, az sem forintban, sem lírában, sem euróban nem mérhető; de megértem én a liberális ellenérzéseket is, hiszen kinek kell egy olyan „törpeállam”, amely ideológia világhatalom? S ha beengednék, folyamatosan az a „kényszere” lehetne, hogy beleszóljon a „nagyok” játékába. És a „nagyok” nem veszik észre, hogy ők csak nagy-csoportosok, akik az általuk éppen most leélt óvodában „felnőttest” játszanak.
Mert ha meghívták volna Rómát – ezzel a népfelséges-demagógok óhatatlanul létrehozták volna az Európa Parlament virtuális Szenátusát. Azt a Felsőházat, amely minden politikai rendszerben a magát a hatalom kizárólagos letéteményesének képzelő alsóházi nímandoknak a fejére koppint, ha túllépnek egy határt, ha gyalázatosan dolgoznak, ha szégyenteljesen gondolkodnak vagy ha „a Gyalázatos munkáját” segítenék átláthatatlan vakbuzgalmukkal.
Valójában tehát Orbán – a fenti idézetével – egy elkommunizált (értsd: ellopott) és az „új alkotmánnyal” nálunk sem visszaállított erkölcsi Felsőházra hivatkozik; egy olyan isteni rendre, amit tényként megállapíthatóan senki nem képvisel a csőcselék e gyülekezetében; az – s vele az európaiskodó-, hang-demokrata politizálás – csupán egy olajospadlós, köpködős, sáros-gumicsizmás, V. osztályú talponálló szintjére süllyedt, külvárosi krimó.
Ezen a pótolhatatlan hiányon túl Orbán másik megjegyzése a „Magyarország a szabadságharcosok földje volt, ma is az, és az is marad” – már csak kegyes (vagy kegyetlen) mismásolás. Már ahogy az szokás a Nagy Mellébeszélés Parlamentjében. Hiszen senki nem vette észre, hogy Orbán adós maradt a „szabadságharcosok földjének” meghatározásával, s így az, mint egy dajka-mese, csak lebeg a levegőben. Mert mi „a szabadság”? Mi „a szabadságharc”, és egyáltalán: ki a „szabadságharcos”?
Esetleg arra gondolt, hogy sokszor mondják ránk: hűbelebalázsként, tragikomikusan izzó szalmaláng-hevülettel szokásunk nekirontani a tekintélynek, minden tekintélynek – s közben egy-két pohárköszöntőt is elmondunk, míg le nem esünk a hordóról –, mind e közben talán még büszkék is vagyunk rá, hogy a külhon „rebellis nemzetnek” nevez minket?
Mátyás szabadsága vagy a Mátyás 1465-ben besorozta táboriták szabadsága a miénk? Batthyány szabadsága, Lamberg szabadsága, Kossuth esetleg Széchenyi szabadsága?
Deák Ferenc vagy a vörös gróf, esetleg a Lenin-fiúk szabadsága? Vagy Boldog IV. Károly szabadsága a miénk?
De ha már a kabinet vezetője a mindig Jolie Joker 56-ot citálta Strasbourgban: Nagy Imre szabadsága, Mindszenty szabadsága, Mansfeld Péter szabadsága, a Gellért-hegy szabadsága, esetleg a Népszabadság szabadsága?
A miniszterelnök – természetesen – erre a kérdésre nem kívánna válaszolni; hiszen neki – mint évszázadok óta annyi elődjének – a szabadság fogalmának szétkenése a pillanatnyi érdeke.
S míg itthon csak fél-lépéseket teszünk a valódi szabadság, az una eademque libertas [4], a valódi utunk megtalálása, az ahhoz történő visszatalálás útján – lásd: alkotmányozósdi –, ne is várjuk, hogy a liberál-bolsevik Európát történelemre és bölcseletre oktathatnánk.
Ugyanis az UV-sek a Tanulmányi Osztály meghatározott időpontját soha nem vitathatják, csak szolgai alázattal jelenthetnek a – kétségtelenül – rosszul működő európai „Dékáni Hivatalnak”.
A meghallgatáshoz kattintson a lejátszóra!
Háttérzene:
Cimbalomzene Lajtha László Sopron vármegyei
népzenegyűjtéséből
[1] (1886-1963)
[2] http://mek.niif.hu/01900/01937/html/szerviz/dokument/mindsts.htm
[3] lsd: A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét. (2Tim;4,7-8)
[4] „Ugyanazon nemeseknek kérésébe is beleegyeztünk: hogy az országunk határai közt lakó valódi nemesek még az országunk határai közt fekvő herczegi tartományokban levők is, megannyian ugyanazon egy szabadsággal éljenek.” Anjou (Nagy) Lajos (1342-1382) királyunknak, az 1222. évi „Aranybullára” hivatkozó 1351. évi XI. törvénycikke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése